Semmi sem kerek a bogyósoknál

- Éppen most vettem be a szívgyógyszeremet, olyan ideges vagyok, úgyhogy más sem hiányzik nekem, csak egy újságíró - áll ki a málnasorból a dohogó asszonyság Bernecebaráti külterületén, egy kőhajításnyira a szlovák államhatártól.
Kikapcsolom a magnóm, hogy megnyugodjon, de ő nem nyilatkozó emberként is zsörtölődik, méltatlankodik tovább: hogy azoknak kellene itt küszködniük a szedéssel a negyven fokban, akik felelősek a málna százötven forintos átvételi áráért, meg hogy meghívná őket egy kis metszésre is, mert aki a málnabokrokat nyesegeti, azt annyi szúrás éri, mintha sündisznók közé nyúlkálna. Aztán megkínál az asszony friss, gurulós málnával. Ez igen - fejezem ki elismerésemet -, talán valami hasonlóan pazar íze lehetett az égi mannának, amiről a Bibliában írnak.
Ám pillanatnyilag a gazdasszony kevés érzékenységet mutat a kultúrtörténeti példálózás iránt. - Tudja, mi lesz a vége ennek az egésznek? - néz keményen a szemembe, de választ nem vár, mert van neki készen. - Az lesz - mondja visszafojtott felindultsággal -, hogy két-három ember vagy cég kezébe kerül itt minden! - és, hogy térben is érzékeltesse, mire gondol, a málna levétől megpirosodott két kezének kifejező mozdulatával felölel egy hatalmas területet, el egészen a Börzsöny hegység láthatárt elzáró magaslatáig.
- Tavaly azt hittem, rosszabb már nem jöhet, de tévedtem - meséli Menyhárt Miklós felvásárló és bogyósgyümölcs-termesztő. - Kétezer-háromban még 200-220 forintot fizettek a piros ribiszke kilójáért a feldolgozók és a hűtőházak, tavaly már csak 25-30-at. Igaz, az idén öt forinttal többet adnak a gépi szedésű piros ribizliért, de a fagyok miatt a termés csak negyede az előző évinek. Végeredményben ebből a fajtából is nagyobb lesz a veszteség, mint tavaly. A fehér ribizli egyenesen tragédia, jelenleg nincs ára, mert egyáltalán nincs rá kereslet. Nyögvenyelősen viszegetik a fekete ribizlit, kilóját negyven forintért.
{p}
Igazából akkor értjük meg, mekkora a baj, ha megtudakoljuk, mennyibe kerül a termelőnek egy kiló ribizli előállítása. Bizony ötven-hatvan forintra rúg, abban az esetben, ha száz mázsát terem egy hektár. Csakhogy az idén húsz-harminc mázsánál nincsenek nagyobb hozamok. A málna önköltsége nagyjából kétszáz forint kilónként, úgyhogy a százötven forintos felvásárlási ár mellett tiszta bukás ez is.
A termelők önbosszantásának leghatékonyabb formája, ha elbóklásznak kicsit a piacokon. Ott azzal szembesülnek, hogy a ribizlit 350-500 forintért vesztegetik, vagyis a gazdák alig a tizedét kapják a végső eladási árnak. A málnához 500-800 forintért juthatnak hozzá a háziasszonyok, úgyhogy kilónként itt is több száz forintot tesznek zsebre a kereskedők.
- Hogyan fognak kimászni a gödörből? - kérdezem Menyhárt Miklós mellett Bartus Zoltán termelőt és Kertész Lászlót, Bernecebaráti polgármesterét a községházán, amolyan rögtönzött kerekasztal-beszélgetés keretében. Kissé tanácstalanul néznek egymásra.
- Próbálkoztunk és próbálkozunk a termelési és értékesítési szövetkezettel, a tésszel - meséli Bartus Zoltán. - Háromszázötven-négyszáz gazda tömörül benne. Sajnos azt kell tapasztalnunk, hogy a nagyobb felvásárlók megpróbálják megkerülni a tészünket. Miért? Azért, mert ha közvetlenül a termelőtől veszik meg az árut, akkor jogosultak a vételi összeg tizenkét százalékának visszaigénylésére kompenzáció címén, de ha a tésztől, számla ellenében jutnak a gyümölcshöz, akkor elesnek a tizenkét százaléktól.
- Más gond is van a tésszel - szól közbe Menyhárt Miklós. - Nem független emberek vezetik, hanem olyanok, akik maguk is termelők, így a saját árujuk értékesítését tekintik elsődlegesnek.
{p}
- Igaz, hogy néhányan már kivágták a ribizlibokraikat? - fordulok a polgármesterhez.
- Igen. Elveszítik az emberek a türelmüket, hogyne veszítenék, amikor sokan még a tavaly leadott ribizlijük, málnájuk után sem kapták meg teljes egészében a pénzüket. Sőt, akadnak, akik egyetlen fillért sem láttak még a 2004-ben átadott bogyós gyümölcsökért. A válság azért különösen borzasztó a falunk számára, mert nálunk jóformán nem akad olyan család, amelyik ne foglalkozna málnával vagy ribizlivel.
De elmondhatná ugyanezt még vagy harminc-negyven település polgármestere itt a Börzsöny-hegység és az Ipoly folyó térségében, hiszen köztudott, ez az a terület, amely az ország bogyós termésének hetven-nyolcvan százalékát megtermi.
- Önök nem adják fel? - provokálom a két fiatalembert, Miklóst és Zoltánt.
Egymás szavába vágva beszélnek. Előadják, hogy túlélésre rendezkednek be. Nem is tehetnek mást, hiszen beruháztak a bogyóstermesztésbe, ráadásul amikor felvették az államtól az ültetvénytelepítési támogatást, akkor szerződésben kellett kötelezettséget vállalniuk, hogy a termőre fordulást követő öt évig nem hagynak fel a tevékenységgel. Meg aztán ott vannak a már beszerzett speciális masinák, például a ribiszkeszedő gép. Egy ilyenből az önjáró típus 25-30 millió forintba kerül, a vontatásos változat is négy-öt millió, utóbbihoz persze társítani kell egy keskeny nyomtávú traktort, ami további nyolc-tíz millió. Persze kinek van ennyi pénze a párnacihában? Mindezt csak hitelből lehet fedezni. És a bankot nem érdekli, mennyi a gyümölcs átvételi ára, számára csak az a fontos, hogy a törlesztés pontos legyen. A két fiatalember ismer olyan gazdálkodó sorstársat, akinek már a visszafizetés átütemezését kellett kérnie.
{p}
- Elég furcsán csapódtak le nálunk az ültetvénytelepítési támogatások - jegyzi meg Miklós. - Ismeretlenül többen is felhívtak az ország másik végéből, hogy felvették a jó pénzt az államtól, de fogalmuk sincs, hogyan kell a ribizlit művelni. Magyarán: csak azért vágtak bele, hogy az állami milliókhoz hozzájussanak.
- Pedig aki nem tudja, hogyan szárítja el az amerikai üvegszárnyú lepke a ribizlibokor szárát, annak nem kell megvárnia a piaci csődhelyzetet, hazavághatja a lepke is - teszi hozzá Zoltán.
- A jóistenen kívül kiben, miben bíznak? - kérdezem.
- Ha a gazdák az illetékes minisztériumhoz, főhatósághoz, szakmai szervezethez fordulnak a bajaikkal, jellemzően azzal fizetik ki őket: "Kérem, piacgazdaság van" - meséli Miklós, majd kesernyés mosoly kíséretében így folytatja:
- Nemrég kaptam egy levelet az egyik terméktanácstól. Arról értesítenek, hogy 270 ezer forintos alapáron részt vehetek egy szakmai tanácskozáson Szaúd-Arábiában, egy sivatagi országban. Hát, köszönjük az ilyen segítséget.
- Mégis, miben reménykednek? - erőltetem a kérdést a két fiatalembernél, akik amúgy mindketten közepes kategóriába tartozó gazdának vallják magukat.
A saját elszántságukon kívül abban bíznak - mondják szégyenlősen -, hogy a sok-sok, kicsiben termelő gazda előbb-utóbb kidől a sorból, és akkor nekik nagyobb piaci tér jut. De benne van a pakliban az is, hogy addig-addig várnak a jobb időkre, amíg rámennek maguk is. Ők sem kivételek, elvégre ők is ugyanúgy szorongva adják át a ribizlit, a málnát a feldolgozóknak, hűtőházaknak, mint a többiek - mert, ahogy tavaly, most sem tudja senki, mikor látnak belőle pénzt.