Kukorica az égbe, sertés a mélybe

Balogh Zsiga őrlődik. Márpedig ha Balogh Zsiga nem tudja, hogy mit tegyen, ott nagy a baj. Egész Dévaványát ismeri, s magam vagyok rá a tanú: őt is megsüvegelte minden szembejövő helybéli, közlekedjék gyalog vagy járművel, legyen az közmunkás vagy a kisváros eleje. Mindenki így ismeri, így szólítja azt az embert, aki a sertésnek köszönheti majd’ mindenét. Most azonban megállni látszik az 1969­ től íródó hizlalótudomány.
– Legújabban azt mondja a felvásárló, hogy csak 245 forintot képes fizetni a hízó kilójáért – telefonál utánam. – Egy hete még 280 volt az ár. A nagy drágaságban azt várná a magamfajta gazdálkodó, hogy csak-csak emelnek valamit. Erre épp az ellenkezője történik. Hát ez vicc, ezen csak nevetek kínomban.
Balogh Zsigmond a fehér hollók egyikének számít a magángazdák között: száz hektár saját földjén és ötven hektár bérelt területen csak a saját állatainak termel takarmányt. Tizenhat koca szaporulata, száznyolcvan anyabirka, tucatnyi húsmarha az állomány. Több mint száz, formás hízósertés eszik nagy étvággyal most is a portáján.
– Dehogy adom én el a terményt! – tiltakozik, amikor azt kérdem tőle, miért nem számolja a jelenlegi, kilónként ötvenforintos piaci áron az abrakot. – Mi maradna akkor a jószágnak? Nem vagyok én nagy igényű. Csak legalább 350 forintot fizetnének a hízósertésért. Abbahagyjam? A családunk élete van benne. Ha most feladom, de, mondjuk, két éve múlva jó lesz a piaca, akkor meg verhetem a fejemet a falba… – latolgat, számol, békétlenkedik.
Közben vetik az őszi kalászosokat. Sok a kiadás. A Rába tankja 150 ezer forintból meg sem telik. A falánk traktor két nap alatt elduruzsol ennyit.
– Harmincévi házasság után, éltes emberként ott tartok, hogy megvárom az áramszolgáltató fizetési felszólítását – méltatlankodik Zsiga gazda. – Ha ők így, hát akkor én is úgy! Most szépen, kulturáltan, demokratikus mázba csomagolva lehetetlenítik el a vidéket. De földet veszek, amennyit csak bírok. A kisebb fiamnak adom át a gazdaságot. Kedve is van hozzá, meg aztán itt, Dévaványán nem válogathat a jobbnál jobb munkahelyek között.
Eszembe jut régi cimborám, aki fél életét állatfelvásárlással töltötte. Vajon mit szól az én emberem történetéhez? S egyáltalán: mi lehet ennek az árkülönbségnek a vége?
– Megmondom én neked, de csak neked, nyíltan – válaszolja mobiltelefonon. – Az lesz, ami a tejjel történt. Addig apadt a tehenek száma, mígnem tejhiány lett, emelkedő árakkal. A jelenlegi négymilliónyi sertés előbb kétmillióra csökken, aztán lesz majd ára a hízónak. Csakhogy ebbe a megfeleződésbe nagyon sok kisüzem és kisember belerokkan.
A fentebbi gondolatmenetet nem cáfolja Sákán Antal sem. A Magyar Sertéstartók Szövetségének elnöke szerint a hazai sertéságazatban nagyon nagy változások játszódtak le az utóbbi másfél évtizedben. Jelenleg a termelők 4,5 százaléka uralja a sertéspiac hetven százalékát. Nem ritka az évi száz-kétszázezer hízót előállító vállalkozás sem. (Balogh Zsiga a maga pár száz röfijével aligha tartozik közéjük.)
– Az élelmiszerek húszszázalékos áfája a sertéshúspiacot jellemző feketekereskedelem melegágya – állítja Sákán. – Az unió tagállamainak legtöbbjében az áfa csupán hat-hét százalék. Már csak ezért a különbségért is megéri kockáztatni.
– Becslése szerint milyen arányú a sertéshús hazai piacán a feketekereskedelem?
– A sertésgazdaság egészében országosan harminc-negyven százalékra becsülöm, Budapesten pedig hatvan százalékra teszem a számla nélküli feketegazdaság arányát – hangzik a dermesztő felelet. – A világon nincs annyi ellenőr, aki képes lenne a több száz magyar kisvágóhíd ténykedését és az ezerszámra hazánkba özönlő uniós hűtőkamionok tartalmát megvizsgálni. Tovább inkább nem is részletezném a témát – tér ki az esetleges korrupciót tudakoló kérdésem elől Sákán Antal.