Zöld kordonok a kertekben

Az uborka, némely helyen ugorka mára úgy hozzánőtt az életünkhöz, mintha mindig is oda lett volna nőve. Pedig hát nem is olyan régi növény. Legalábbis nálunk, Magyarországon. De Európában se, alig négyszáz éves. Ha nem számítjuk a rómaiakat, akik azért már ismerték, igaz, jobbára csak a katonák meg a főurak ehették. Aztán jött a középkor, amikor annyi mindennel együtt az uborkát is hosszú időre elfelejtették.

Most azonban mintha megint a reneszánszát élné. Bármerre jár az ember, az ország szinte minden szegletében különös, magasra felfuttatott zöld kordonokat láthat – uborkalugasokat. De nem eleget. Ma mintegy hat-hétszáz hektáron 17-18 ezer tonna csemegeuborkát termesztünk, ám a Magyar Zöldség-Gyümölcs Terméktanács elnöke, Mártonffy Béla szerint ennél többre lenne igény. Volt idő, mikor e mennyiségnek majdnem a dupláját állították elő a magyar kertekben, az ízletes, ropogós uborkánk Németországban is igazi csemegének számított.

Ma is szívesen veszik a magyar uborkát, de bármilyen különös, e munkanélküli világban sincs elegendő vállalkozó a termesztésére. Igaz, borzasztóan munkaigényes. Az igazi szezonja most nyáron van, főleg júliusban, augusztusban, de a munkák már elkezdődnek a tavaszon, a lugasok felállításával, majd a palántázással.

– Attól fogva aztán nincs egy nyugodt perce az embernek – húzza le kezéről az uborkaszedésre használt kesztyűt Fábián Józsefné Nagyszekeresen.

Az éjjel hatalmas zápos zúdult a falura, elverte a kerteket is, és most nyakig ér a sár, gumicsizmában is nehéz az ültetvények megközelítése. Mi is inkább a teraszon telepedünk le, onnan nézegetünk le a kertbe. Szatmárban vagyunk, az ország legnagyobb uborkatermesztő körzetében. Ebben a faluban például legalább százötven portán foglalkoznak uborkával, vagyis minden négyből hármon.

– Itt szinte csak az uborkára számíthat az ember – mondja a háromgyermekes Fábiánné, aki átvevő is egyben. – Munka sehol semmi. A legközelebbi város, Fehérgyarmat húsz kilométerre van innen, de munka ott sincs. Az uborka viszont szépen fizet, még ha a termelés költségei, az energia, a vegyszerek árai sokkal nagyobb ütemben is nőnek, mint az uborkáé. Az én átvevő körzetemben öt-hatszáz méteren termeszti majdnem minden család, ami körülbelül ötszázezer forint bevételt jelent. Ez persze nem tiszta pénz, ebből még le kell fognom a palánta, a háló, a tápanyag és a növényvédő szerek árát, de így is marad durván háromszázötvenezer forint. Errefelé ez nagy pénz, sokan e nélkül el se tudnák indítani szeptemberben a gyerekeket az iskolába. Igaz, ezért két hónapon át legalább három embernek mindennap a sorokat kell bújni.

Két faluval odébb, Vámosorosziban is az ötös meg a hármas szám a nyerő. Itt is öt-hatszáz méternyi az átlagos kordonhosszúság, és itt is három-négy emberel találkozni leggyakrabban a lugasokban. Juhos Istvánék már nem tartoznak a legfiatalabbak közé, nyugdíjasok, de azért nem nagyon találni olyan évet, amit kihagytak volna.

– Tavaly kihagytuk – veri le a sarat csizmájáról a gazda. – Azt gondoltam, a disznótartással majd jobban járunk. De a búza ára felment, a malacoké meg le, úgyhogy csak ráfizettünk. Így aztán az idén megint uborkázunk.

Már vagy húsz éve teszik ezt. Nekik sok újat már nemigen tud mondani az uborka, de azon minden évben felhorkan, hogyan képesek leszedetni velük a kétcentisre nőttet! Egy kilóra pontosan százhetven darab megy, most kétszázöt forintot kapnak érte.

– Mondja már meg, mit lehet harapni azon a kétcentis kis mogyorón? – dohog. – Én az arasznyira nőttet szeretem. Egy jó tenyérnyi, húsos szalonnával.