Vannak, akik egyre több lovat esznek

Körülbelül évi ezer csikót exportálnak Olaszországba Franciaországból azért, hogy ott levágják és elfogyasszák őket. A gallok még őrzik azt az összesen kilenc darab hatalmas, igavonásra kitenyésztett lófajtát, amelyek a huszadik század végére minden funkciójukat elvesztették, hátaslónak nem alkalmasak, a turisztika pedig nem vesz fel annyi csikót, amennyi a fajták fenntartásához szükséges lenne – ugyanakkor ezek a ritka, robusztus és fenséges állatok a mezőgazdasági vásárok sztárjai.

A tenyésztés fenntartására az elmúlt húsz évben olyan megoldást találtak ki, hogy a szaporulat egy részét a szomszédos Olaszországba adják el, ahol a lóhús fogyasztásának van hagyománya. Talán ennek, talán a lovas szakma megújult érdeklődésének köszönhető, hogy ezeknek a lovaknak az állománya 1990 óta a négyszeresére nőtt. A legnagyobb számú igavonó ló a Svájccal határos hegyi Franche-Comté régióban található, ahol a lótartást jellemzően a tejtermelés mellett, kiegészítésképpen űzik. Mivel ez az ágazat is gyengélkedik, a gazdákat most különösen rosszul érinti az a törvényjavaslat, amely lényegében megtiltaná a lovak húscélú tartását és exportját. Pedig a lótartók éppen azon voltak, hogy saját lóvágóhidat hozzanak létre, nem várt vásárló jelent ugyanis meg a piacon: Japán. A szigetország szakácsai a fogyatkozó, hamarosan talán nemzetközi védelem alá kerülő tonhalak húsát pótolnák az igavonókéval.