Keserédes sütőtök

Mint a mesékben. Kálmán a legkisebb a nyolc testvér közül. S a legkitartóbb. Kétéves korától nevelőintézetekben cseperedett. Szülei csak nyaranta vitték haza, de a kényszeredett családlátogatásban semmi köszönet nem volt. Kijutott az éhezésből, nélkülözésből. Kilencéves volt, mikor a szülei közölték, többé nem muszáj hazamennie.
- Megkönnyebbültem akkor. Örültem, hogy nem kell visszamennem abba a rettenetes környezetbe - vall egyik titkáról a 29 éves bemondó. - Jó sorom volt a nevelőotthonban. Enni adtak, tisztaság volt, nem bántott senki, tanulhattam.
- És ha "otthon" maradsz? - kérdezem.
- Most kallódó, elveszett cigánygyerek lennék, mint sorstársaim többsége - folytatja. A kívülállók tárgyilagosságával eleveníti fel azt a pillanatot, mikor anyja haláláról értesült. A nyugdíjintézet levelében olvasta: nem tudnak árvaellátást folyósítani, mivel az elhunytnak, vagyis az édesanyjának nem volt meg a szükséges munkaviszonya. Ekkor már a temetésen is túl voltak a rokonok. Azóta édesapja is meghalt. Kálmán csak egyik testvérével tart kapcsolatot. Úgy véli, mindez nem az ő hibája, meg kellett tanulnia egyedül, saját erejéből élni.
Aztán helyesbít, elárulja: már nincs egyedül. Néhány éve feleségül vette diákkori, gyermekotthoni szerelmét.
- Amikor hét-nyolc éve először találkoztunk, még nem beszéltél sem komoly kapcsolatról, sem Mariannról - emlékeztetem.
- Pedig akkor már tetszettünk egymásnak. De a kapcsolatunkat nem mertük felvállalni. Sokat tépelődtem, elszakíthatom-e őt attól az embertől, akihez gondolatban már mindenki feleségül adta Németországban. Az ember próbál tisztességesnek maradni, nem bántani másokat. Aztán győzött az önzetlen, kölcsönös szerelem - tör fel belőle szelíden. - Rájöttem, hogy magamnak kell megfelelnem. Az intézetben élők közt gyengeségnek számított, ha egyetlen lányhoz kötődtél. Egy "belevaló" srác ezzel is, azzal is találkozgatott, de senkit nem vett komolyan.
{p}
Kálmán felesége magyar lány. A fiatalok első közös otthona a "félutas" ház volt a nyíregyházi nevelőintézetben. Ekkor már magáénak tudhatott egy Kazinczy-díjat, melyet Győrben kapott a Szép magyar beszéd országos versenyen. Döntött: az irodalomtól, az előadó-művészettől soha semmi nem választhatja el. Az 1996-os Ki mit tud? döntőjén második lett, s Verebes István, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház akkori igazgatója ösztöndíjas színészi állást ajánlott.
- És? - kérdezem.
- Abból semmi nem lett, megélhetéshez csekély volt az ösztöndíj. Néhány epizódszerepet azért vállaltam, de ekkor már Budapestre tartottam, a színiakadémiára - idézi fel a korszakot. A fővárosban hónapokig egy berendezett pincében húzta meg magát, napi százötven forintból élt, még a nyíregyházi nevelőotthontól kapta ezt is. Megváltás volt, mikor a Támasz Alapítvány segítségével átmenetileg családotthonos házba költözhetett.
- Egyébként nem kaptam volna albérletet Budapesten - jegyzi meg. - A cigányokkal szembeni előítélet már akkoriban is óriási volt. A legtöbb, intézetben cseperedő társam ma is az utcán kezdi az életét.
- Mariann Nyíregyházán maradt, te pedig Budapesten éltél?
- Nem volt más választásunk, pedig nagyon nehéz volt - feleli. - A színiakadémiát semmiképpen nem akartam feladni.
- Valahogy mégis sikerült saját lakást vásárolnotok - fűzöm hozzá.
- Igen, itt, Budapesten, a megtakarított pénzünkből. Sokat spóroltunk és másfél millió forintot pályázaton nyertünk a népjóléti minisztériumtól - magyarázza.
A Duna Televízióhoz úgy került, hogy a szerkesztők cigány kultúrát bemutató műsorhoz kerestek roma műsorvezetőket. Az egyből aztán több szereplés lett, köszönhetően részben Sára Sándor korábbi tévéelnöknek.
Azon a kérdésemen hosszan töpreng, hogy elégedett-e? Majd leszögezi: kezdetben alig viselte el az előítéletet. "A cigány, az csak cigány marad" - vélték kollégái közül is. Ma már elfogadják, elismerik. Szeretne többet képernyőn lenni. Ha nincs ott, akkor fest, rajzol, kiállítást szervez, tanul, verset mond, jótékonykodik, s minden fórumot megragad, hogy szót emeljen nehéz sorban élő társaiért.
- Mi jut eszembe a karácsonyról? - tűnődik. - A sütőtök! - vágja rá furcsa mosollyal. - Amikor karácsonyra hazavittek a szüleim, nem volt más étkünk, csak a sütőtök. Édes volt, szerettem... Más emlékem nincs.
- És a mostani ünnepek? - kérdezem tovább.
- Szokássá vált, hogy a nevelőotthonos barátainkat vendégül látjuk Mariannnal. Sütünk-főzünk, lelkesen készülünk. Aztán csak körülüljük az asztalt, eszünk, beszélünk, emlékezünk, együtt vagyunk...