Visszavonul?

Az egymilliárd katolikus főpásztora egyike a világ meghatározó személyiségeinek, a nagy formátumú intellektus mindenképpen rajta hagyja keze nyomát korunkon. Az egyház kétezer éves történetének harmadik leghosszabban uralkodó pápája II. János Pál. (A hagyomány szerint Szent Péter 35 évig vezette a keresztényeket, majd IX. Pius a XIX. században 31 és fél évig ült a pápai trónon.)
A lengyel Karol Wojtylát 1978. október 16-án, 58 évesen választották a bíborosok a történelem 265. pápájává. A döntés váratlanul hatott: ezt megelőzően 455 éven át csak olasz születésű pápája volt az egyháznak. A keleti tömbből származó, antikommunista egyházfő nem kis súlyt képviselt a diktatúrákkal szemben. A történelmi változások után harcainak iránya a politikától főleg az elvilágiasodás, a hittel szembeni közömbösség, a fogyasztói társadalom térnyerése ellen fordult. Amíg tehette, pásztori útjain is: több mint százszor kelt útra, hívők tízmilliói előtt beszélt, nyitott a fiatalok felé, hetenként fogadott zarándokokat. Mindent megtett azért, hogy nyáját egyben tartsa, sőt gyarapítsa. Bár Európában csökkent az egyház befolyása, annál inkább nőtt a harmadik világban. Mindig kiáll az emberi jogokért, szolidáris a szenvedőkkel, békére törekszik más felekezetekkel, sőt a nem keresztény világgal is.
Ugyanakkor számos, sokak által túlhaladottnak ítélt kérdésben nem enged, mert a kereszténység létét fenyegető kihívásokat lát bennük. A napokban megjelent Emlékezet és öntudat című könyvében, amelyet valláspolitikai végrendeletének tekintenek, továbbra is keményen elítéli az abortuszt, az eutanáziát, a melegek házasságát, és továbbra is kérlelhetetlen a papi nőtlenség ügyében.
{p}
Folynak a találgatások a világsajtóban, a katolikus egyházon belül, sőt a Vatikánban is: lemond vagy sem II. János Pál. A Szentszék néhány évvel ezelőtt végeztetett egy közvélemény-kutatást, amelynek a végeredménye az lett, hogy amíg Wojtyla él, bármilyen betegen is, karizmatikus személyét egy új pápa nem tudná pótolni. A lemondás mellett érvelők szerint a másfél évtizede Parkinson-kórban szenvedő és sok egyéb betegséggel küzdő egyházfő már nem tudja ellátni feladatát. Az 1981-es merényletben megsérült pápa maga is hozott egy intézkedést magatehetetlensége esetére. Mi több, a pápa lemondására is volt már példa az egyháztörténetben. Jóval többen vannak, akik ennek ellenkezőjéről vannak meggyőződve, amit nagyon szépen foglalt össze egy amerikai teológiaprofesszor: "Úgy érzem, II. János Pál saját életét jelképnek tekinti, és az, hogy az egyház feje marad mindvégig, egészségben és betegségben, az általa hirdetett keresztény üzenet melletti tanúságtétel."

Sérülhet-e a dogma?
A pápa lemondásának hívei szóba hozhatják azt az elméleti lehetőséget, hogy esetleg sérülhet a pápai csalhatatlanság dogmája. Ilyen veszély azonban gyakorlatilag nincsen. A katolikus egyház tanítása szerint a római pápa bizonyos esetekben tévedhetetlenül nyilatkozik: az ilyen eseteket az ex cathedra kifejezéssel jelölik. Ex cathedra megnyilatkozást kizárólag hit vagy erkölcs kérdésében tehet, mint az egyház legfőbb vezetője, kifejezetten azzal az igénnyel, hogy végérvényes, megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan és minden katolikus hívő számára kötelező hittételt deklaráljon. Az ex cathedra megnyilatkozás kivételes: amióta az erre vonatkozó dogma megszületett 1870-ben, egyetlenegyszer alkalmazták, amikor XII. Pius 1950-ben dogmaként mondta ki, hogy "földi életpályája befejezése után Szűz Mária  testestül-lelkestül felvétetett a menynyei dicsőségbe". Nagy jelentőségű, hangsúlyos pápai megnyilatkozások természetesen vannak, elsősorban az enciklikák és a prédikációk, üzenetek is ilyenek - rájuk azonban nem terjed ki a csalhatatlanság elve.