Operettfalu hetedszer

Általános iskolai tanárnő kattintgatja CB-rádióját, azon osztja az utasításokat, tanítványai az információs bódéban osztogatják a programot, míg a főtér megtelik villódzó kereplőket himbáló kisgyerekekkel. Az Operettfalu már hétéves találmány, mely évente egyszer jól láthatóan bevési a térképre Kübekháza nevét. A szervezésben a falu apraja-nagyja jeleskedik, a színpadon pedig olyan operettgálát láthat a nagyérdemű, amilyet csak ritkán. Az Operettfalu legnagyobb vonzereje az, hogy ingyenes: ettől kapja azt a búcsúba oltott szabadtéri színpados hangulatot, amely olyannyira jellemző rá, és emiatt vándorol ide minden évben tízezer kíváncsiskodó, javarészt a környékbeli kistelepülésekről. A kezdeti ötletet az idők folyamán mások is átvették: látták, hogy ez az olykor lesajnált műfaj vidéken még mindig hihetetlenül népszerű. Ennek ellenére Kübekháza tartja a maga pozícióit: itt ugyanis a cél a község hírnevének öregbítése, nem a pénzkereset.
Az idei gála frontembere Mága Zoltán hegedűművész volt. A Budapest Szalonzenekar és tánckara mintegy négy és fél órán keresztül húzta a talpalávalót, amit a közönség sztoikus nyugalommal tűrt. Az idősebb korosztályt képviselők aktív korszaka abban a pillanatban véget ért, amikor megfelelő helyzetbe tudták cipelni padjaikat ahhoz, hogy jól lássák a kivetítőt. Az a tény, hogy az esemény előkészítésén egy egész falu dolgozik, valahogy kihat a művészek lelkesedésére is, talán ezért tűnnek olyan energikusnak az éjszaka is rekkenő hőségben. Persze amihez kevés a lelkesedés, az akadozik. Ilyen például az elektronika, amely időnként cserben hagy minket, illetve a kivetítő, melyen olykor csak a szólista válla látható. Az ember nem háborog. Anyát sörért küldi, és vesz a gyereknek egy villogó nyakláncot, majd búcsút int a sógornak, aki a felvonuláshoz használt díszhintóval hajt el az éjszakába: haza, Mórahalom felé.