Ügyek, pénzek, pénzügyek

Léteznek rossz, vagy inkább túlságosan is ügyesnek mondható brókerek is. Meredek ügyletekbe kezdenek, aztán, ha valamelyik mégsem válik be, akkor ott láthatjuk a tévében kisbefektetők tüntető hadát - hát igen, elúszott az örökség, a kuporgatott vagyon. A hírekben persze a rossz brókerek szerepelnek, ami a szakmának, finoman szólva, nem használ.
Ahogy vödörnyi víz is megsavanyodhat egy kanál ecettől, úgy válik a közmegítélésben néhány ügyeskedő stiklijei miatt egyre feketébbé minden, ami a pénzügyekhez, pontosabban az azokat intézőkhöz kapcsolódik.
Márpedig hazánk népe rászorulna a felkészült tanácsadókra, mert, lássuk be, pénzügyi kultúránk nem az igazi. Elképesztő állításokat hiszünk el. Nem értem például, hogyan gondolhatta komolyan bárki is, hogy pénze fél év alatt csaknem másfélszer több lesz egy egyszerű, három telekre és a kisbefektetői befizetésekre alapozott ingatlanszövetkezetben. Ha ekkora bolt van benne, minek a kisbefektetők tömege? Miért nem viszi haza a hasznot az ötletgazda maga? Ez senkinek nem jutott eszébe? Ha minderről az összespórolt pénzecskéjét a buliban kockára tevő kisember kifaggatott volna egy felkészült szakembert, alighanem eláll a jónak tűnő üzlettől. Az ugyanis elmagyarázta volna neki, hogy semmiből pénzt csinálni nem lehet.
Mi azonban nem hiszünk a pénzügyeseknek, gyanakodva fogadjuk tanácsaikat: biztosan ki-ki magának akarja a hasznot. Vagyis nem szívesen költünk a saját pénzünkre - pedig megérné. Spórolásunk aztán persze sokba kerül. Hogy messzire ne menjünk, saját esetemet említem: nyolc éve alapítottam, persze úgynevezett foglalkoztatási kényszerből, egy kisvállalkozást, és úgy gondoltam, nem kell nekem könyvelő. Amit húszéves lánykák meg tudnak csinálni, az rajtam sem foghat ki.
Tévedtem, nem is kicsit. Itt hibáztam egy nullát, ott kissé mellékalkuláltam, és már együtt is volt a hétszázezer forintos fizetnivaló; mert, ne legyenek illúzióink, az APEH-ben tudnak számolni. Mint ahogy tudnak a bankban is. Rengetegen bedőlnek a nullaszázalékos hitelekről szóló ajánlatoknak, mígnem aztán a részletek fizetésekor derül ki, mégsem úgy áll a dolog. De a bank legalább korrekt szerződésben rögzíti, pontosan mire is alkudott meg az ügyféllel.
Van rosszabb eset is. Közeli ismerősünk például bizalmi alapon elhitte egy rokonának, hogy bizonyos mosó- meg tisztálkodószerek közvetlen eladásából ragyogóan meg lehet élni, csak újabb és újabb ügynököket kell maga alá szerveznie, akik majd neki termelik a jutalékot. Szegény feje csak az elszámoláskor jött rá, hogy ő is pontosan ilyen termelő, s a kevéske forgalom után járó százalék felét szervezési díj címén levonták tőle. Azt már mondani sem kell, hogy az összeg a kedves rokon számláját hizlalta. Nincs mese, a pénzügyekhez érteni kell. Vagy meg kell fogadni a nálunk tapasztaltabbak tanácsát. Ehhez persze erős és kölcsönös bizalom szükségeltetik, márpedig ez most mifelénk hiánycikk.
Egyelőre nem tudni, mi lesz az immár a csapból is folyó Kulcsár-ügyből, de az már most biztosra vehető, hogy pénzügyi kultúránkat a más pénzével játszó álbróker szagos története nem javítja. Mindehhez kapcsolódik egy furcsa videofelvétel is, amelyen az ügyes pénzügyes és az ügyészségi nyomozók furcsán barátira hangolt egyezkedése látható-hallható.
Egy piacgazdaságra épülő jogállam két pillére inog a szemünk láttára. Írjuk ide még egyszer: a jelenség nekünk nem használ. Nagyon nem használ. Erről a tisztességes, de egy ilyen botrány miatt hitelüket vesztő pénzügyi szakemberek, kereskedők, tanácsadók, no meg a rend korrekt őrei órákon át tudnának mesélni. De ki hallgat rájuk?