Lóháton Svájcból Szatmárba

Svájcban nagyon sokan szeretik Rápoltot, évről évre többen jönnek ide. Legutóbb hárman érkeztek, két nő meg egy férfi. Lóháton és gyalog. Nyolcvanhat nap és nyolcvanöt éjszaka volt már a hátuk mögött, amikor elérték a falu alatt a Szamos gátját. Énekszó meg egy nagy transzparens várta őket. Volt nagy öröm, ölelkezés, de nem tartott sokáig a vigadalom. Éhesek, fáradtak voltak a lovak. Másnap mégis már hajnali ötkor talpon voltak. Ellátták a lovakat, aztán átsétáltak egy forró teára Heini Schornóékhoz. Heiniék ugyan csak pár házzal laknak odébb, az út mégis eltartott egy jó fél órát. Mert lassan mentek, s majd minden háznál megálltak. A Beat Wegmann vezette kis csapat ugyanis nem először járt már Szatmárban. Beatnak már háza is van Rápolton, három éve vette, és Cornelia Sigenthaler, Vanessa Ott se teljesen ismeretlen a faluban.
Az a reggeli séta azonban egy kicsit - illetve dehogy kicsit, nagyon is! - más volt, mint a többi. Különösen a férfi számára. Ez volt az első olyan reggel, amikor úgy ébredt, hogy mától rápolti lakos.
- No és milyen volt? - érdeklődött később két csésze tea között Heini Schorno meg a felesége, Kriszti.
- Mint otthon... - mosolygott Beat, majd bevallotta, hogy azért egy kicsit furcsa. Ezt főleg Krisztinek mondta, mert tudta, barátja felesége sem szokta meg könnyen a szamosháti életet. Az ő rápoltiságuk azonban már több mint tízéves. Heini Schorno, a fiatal szobrászművész másfél évtizede járt először erre, s nyomban beleszeretett a Szamoshátba. A svájci Winterthurban felnövekvő férfi kőfaragást, szobrászatot tanult, amikor fejébe vette, hogy külföldön folytatja a tanulmányait. Természetesen Olaszországba ment volna, de egy mesterkurzus ott kisebbfajta vagyon. Tanárai végül hazánkat javasolták. Beiratkozott hát a budapesti képzőművészeti főiskolára, s megismerkedett a mára közismert Bíró Lajos mátészalkai szobrászművésszel. Ő szerettette meg vele a Szamos-mentét.  Hamarosan vásárolt is egy öreg rápolti házat, rá két évre pedig beköltözött. De rengeteget kellett dolgoznia, hogy a sokáig üresen álló, elhagyott házat majd Kriszti, a svájci feleség is rendben találja. Igaz, ő nem is a házba, hanem a kertjébe szeretett bele inkább. Mert az a kert több mint egy hold, tele öreg gyümölcsfákkal. Hasonló portával Svájcban kevesen dicsekedhetnek. Csak a nagyon gazdagok. Vagy akik örököltek. Heini viszont nem örökölt semmit, mindent a két keze munkájával teremtett elő.
{p}
A feleség két év múlva követte, s a lányukat már itt, Mátészalkán szülte meg. Az első osztályt is itt kezdte a lányka, ha pedig felnő, segít majd belovagolni a lovakat. Ám az még odébb van. Ámbár, ha a lovaglást nézzük, a kis Rebeka már igencsak felnőtt. És nem csak a lovak között mozog feltűnően otthonosan. Barátja az összes malac, tyúk, kacsa, liba, kutya. Nincsenek kevesen, tele velük a porta.
Talán Beat Wegmannt is legfőképp ez a paradicsomi állatpark győzte meg arról, hogy Rápolton a helye. Otthon elektromos berendezések szereléséből élt, de a lovak mindennél jobban érdekelték. Itt is főleg velük akar foglalkozni. Schornóék bebizonyították, hogy ez egyáltalán nem megvalósíthatatlan álom, Szatmárban is nagy jövő előtt áll a lovasturizmus.   Jó ideje közös vállalkozásokon törik fejüket. Minthogy a művészetből Rápolton sem lehet megélni - annak ellenére, hogy Heini rendszeres kiállító, nemrég például Franciaországban nyílt tárlata -, kempingben, lovasiskolában gondolkodnak, s közben igyekeznek befejezni Beat házát is. Idejük lesz rá, hisz az első komolyabb svájci csoportra csak jövőre számítanak. Eddig Heiniék portája volt a bázis, a nyári hónapokban csoportosan keresték fel őket a honfitársaik. Mi tagadás, eleinte sokan csak azért jöttek, hogy lássák, milyen falu az, ahová Heinit követte Kriszti. Mert ugyan az asszony igazi nemzetközi családban nevelkedett - anyja skót, sógora dán -, ám azt nehezen tudták elképzelni, hogy valóban gyökeret ver ezen a távoli tájon. S ha már itt voltak, jó páran átugrottak a közeli Szatmárnémetibe, Nagybányára, aztán még tovább, Erdélybe is. Most pedig sokan már tényleg úgy érkeznek, mintha mindig is erre jártak volna. Kocsival persze (a lovat meghagyják Beatéknek). Ám hasonló útra a közeljövőben ők sem igen vállalkoznak. Kegyetlen hosszú volt az a nyolcvanhat nap. Összesen négyszer aludtak ágyban; s csak menni, meg menni...
De itt vannak. Isszák a teát, gyógyítgatják a vízhólyagjaikat, s gyönyörködnek a szatmári tájban. A sík határban, ahol egyetlen domb, halom se áll a tekintet útjában. Ezt szeretik a legjobban. Ezt a tágas világot. De hamarosan leteszik a csészét, búcsúznak. Vasárnap délelőtt van, a templomban nemsokára istentisztelet. Menniük kell átöltözni. Amúgy nem nagy templombajárók, de ilyen út után illik köszönetet mondani az Úrnak. Azért, hogy szerencsésen elérték Szatmárt, Rápoltot.