Zárva maradt a téesz magtára

Timáron se történt semmi különös. Legalábbis a falu egyik legidősebb lakója, Molnár Miklós nem emlékszik semmi ilyesmire. A nyolcvanéves özvegyember a Tisza szabolcsi oldalán, szemben a Tokaji-heggyel lakik, az egyik legszebb magyarországi panoráma az övé. Előtte tágas legelő, tavakkal, morotvákkal, kicsit odébb a Holt- meg az élő Tisza, s körben a zempléni hegyek. De amilyen szép ez a vidék, olyan veszélyes is!
- Negyvennégy őszén borzasztó nagy harcok voltak errefelé - meséli az egykori téesz nyugdíjasa -, halomra lőtték egymást a németek meg az oroszok. Azért olyan kevés a mi oldalunkon a templomtorony ma is. Azokat lőtték ki először az ágyúsok. S azért nincs híd sem a Tiszán Szabolcs és Zemplén között. A balsai nagy hidat a németek robbantották fel a visszavonuláskor, azóta sem épült újjá. Nem tudom, hogy miért halogatták folyton, de gyanítom, azért, mert féltek a némettől meg az orosztól. Nehogy azon átjőve szállják majd meg az országot. Ötvenhatban is milyen jó, hogy nem volt meg! Az oroszoknak Záhony felől körbe kellett menniük Pestre. Az itteni népek nagy megkönnyebbülésére. Mert itt akkor is az oroszoktól féltek a legjobban az emberek. Még emlékeztek a negyvennégyes bejövetelükre. Épp ezért, amikor Pesten kitört a forradalom, s elindultak az oroszok, nagyon sokan elmenekültek a faluból. A legtöbben túl a Tiszán bevetették magukat a Bodrogközbe. Ott az Isten se jár, gondolták, ott békén hagyják őket. De aztán, amikor hallották, hogy nincs nagy baj, hazaszivárogtak.
Molnár Miklós akkor már meglett ember volt, négy gyermek apja, és a timári kisebb téesz - mert az aprócska faluban két szövetkezet is működött akkor - megbecsült fogatosa. A szüleinek ugyan két faluval odébb, Gáván harminc hold földje volt, de ő föld nélkül nősült a nincsre, így a téesznek kimondottan örült, mert az, ha keveset meg soványat is, de kenyeret adott az egyre szaporodó családjának.
- Mi nem is hagytuk, hogy azon az őszön széthordják a szövetkezetet - folytatja. - Az egyik nap beállított egy szép, császárbajszú fiatalember a telepre, s azt kérdi hetykén, kié volt ez a tanya. Mondjuk, hogy a papé. Hát most? - kérdezi. A téeszé, feleljük. Hát akkor nyissuk ki a magtárt, mert mindjárt itt egy autó, s viszi a búzát. Hijnye, nézünk össze, hát ezek ugyanazt csinálják, mint a kommunisták. Hogy leseprik a padlást, elviszik, amit mi nehezen összekuporgattunk? Na, ide figyeljen jóember, mondtuk ekkor neki, menjen innen isten hírével, mert közel a Tisza, oszt meredek a partja. El is ment békével. Aztán betörtek az oroszok, mi meg összeolvasztottuk a két téeszt. Bár ma is meglenne...