Csak a gitár számított

- Milyen érzés ma Magyarországon szerbként élni?
- Nekem nagyon jó, ezzel kapcsolatban sohasem voltak problémáim. Talán azért sem, mert én nemcsak százszázalékosan szerb vagyok, hanem már jó ideje százszázalékosan magyar is.
- Akkor úgy kérdezem, hogy miként viszonyult egymáshoz a magyar és a szerb Zorán akkor, amikor Magyarországról szálltak fel azok a repülőgépek, amelyek Szerbiában dobtak le bombákat?
- Tudathasadásosan. Amikor Szerbiát bombázták, az eszemmel megértettem, hogy csak ilyen módon lehet rávenni az ország vezetését politikája megváltoztatására. A szívem ugyanakkor háborgott, hiszen szülőhazámat érték a találatok, s közeli rokonaim voltak veszélyben.
- Ezek szerint erős a kötődése a gyökereihez.
- Ez természetes. Jugoszláviában születtem, s szerb az anyanyelvem. Hétéves voltam, amikor édesapámat a prágai nagykövetségről a kereskedelmi attasé első helyetteseként Budapestre helyezték. Egy szót sem tudtam magyarul, ezért az első osztályt magánúton kellett elvégeznem.
- Hányban történt mindez?
- Ezerkilencszáznegyvenkilencben.
- Azért kérdezem, mert abban az időben vált Tito láncos kutyává az egykori szocialista országokban. Miként élte meg ezt egy diplomata?
- Azon a bizonyos éjszakán, amikor Tito véglegesen kegyvesztett lett, a szocialista országokbeli jugoszláv nagykövetségeken összeszedték a diplomatákat, s színvallásra kényszerítették őket.
- Édesapja mit tett ebben a helyzetben?
- Sok társával együtt ő is szembefordult Titóval. Sorsdöntő dilemma eredménye volt ez.
- Ezzel sikerült elkerülnie a börtönt?
- Akkor ez még nem fenyegetett. Akik másképp döntöttek, mint mi, még hazamehettek. Édesapám a magyarországi délszlávok akkor induló hetilapjának a főszerkesztője lett. Ezt a tisztet 1952-ig töltötte be, akkor letartóztatták. Két évig semmit sem tudtunk róla. Szegény édesanyámnak nem volt könnyű egy idegen országban, nyelvtudás nélkül, két gyerekkel.
- Miből éltek ebben az időben?
- A mama alig keresett valamit, lassan eladogattuk, amink volt; és sokan segítettek bennünket, akikre a mai napig is a legnagyobb hálával gondolok. Abban az időben, amikor szóba állni is veszélyes volt olyasvalakivel, akinek a férje börtönben volt, szomszédaink, ismerőseink önzetlenül segítettek. Talán akkor, ennek hatására váltam igazán magyarrá.
- Mikor könnyebbedett a család helyzete?
- Édesapámat a Rajk-per másodvonalának vádlottjaként, természetesen koholt vádak alapján, tizenöt év börtönre ítélték, de 1955-ben rehabilitálták és kiengedték. Szabadulása után néhány évig még a teljes bizonytalanságban éltünk, majd visszahelyezték a délszláv laphoz, és azután már rendeződött a család helyzete.
- Arra nem gondoltak, hogy visszatelepülnek Jugoszláviába?
- A magyar forradalom után megfordult a fejünkben, de végül maradtunk. Ez volt a szerencsénk, ugyanis nem egy visszatelepülőt felelősségre vontak azért, amiért korábban megtagadta Titót. Belgrádban valószínűleg újabb börtön várt volna apámra. Meg aztán akkoriban kezdtünk el zenélni testvéremmel, Dusánnal, egyre ismertebbek lettünk, már nehéz lett volna minket innen kiszakítani...
- Zenészként sohasem érzékeltették önökkel, hogy nem magyar származásúak?
- A közönséget csak az érdekelte, hogyan szól a gitár. Gondoljon csak bele, együttesünk, a Metró legismertebb csapata a következő nevekből állt: Frenreisz Károly, Schöck Ottó, Brunner Győző, valamint a két Sztevanovity, a testvérem meg én. Egyik sem kifejezetten magyar név...
- Teljesen magyarnak és teljesen szerbnek vallja magát, azonban a nyelvet, gondolom, nem egyformán beszéli.
- Több mint ötven éve élek itt, természetes, hogy már magyarul gondolkodom, magyarul álmodom, magyarul számolok. De nem felejtettem el az anyanyelvemet sem, a mamával a mai napig is csak szerbül beszélek.
- Nemrégiben újabb jelentős változás érte szülőhazáját, levált belőle Montenegró.
- Ezt most Szerbiában szinte mindenki nemzeti tragédiaként éli meg, én mégis optimista vagyok. Úgy érzem, itt az ideje, hogy ez az elmúlt évszázadokban oly sokszor hősiesen helytálló nép lezárja történelmének eme ellentmondásokkal terhelt korszakát, és új lapot nyisson. Lehet, hogy ehhez éppen Montenegró leszakadása adja meg a végső lökést. Annak idején a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, a későbbi Jugoszláviát önszántukból alakították a délszláv népek, gondolván, hogy együtt könnyebb lesz. Ma ezzel éppen ellentétes folyamatok zajlottak le. Nincs más megoldás, meg kell próbálni egyedül. Persze ott van még Koszovó...
- Érzései tehát egyformák a két nép, a magyar és a szerb iránt. Egy esetben azonban mégis választania kell: akkor, amikor a két ország csapatai játszanak egymás ellen. Ilyenkor kinek drukkol?
- Bevallom, a szerbeknek.