Fosztásból tollasodnak

Ebből azonban a felületes szemlélő semmit sem vesz észre. Nagyvárad, illetve Biharkeresztes felől érkezve a határ közeli, kétezer lelket számláló községbe csak azt látja, hogy az út mindkét oldalán gyönyörű, majd' százéves hársfasor virágzik, és a házak kövéren zöldellő bokrok mögött rejtőznek. Mintha szégyellnék magukat valamiért. Pedig hát a böszörményi főutcának egyáltalán nincs miért szégyenkeznie. Sőt! A legtöbb porta jólétről tanúskodik. És nemcsak azok. A faluban hétszáz lakást tartanak számon - s több mint hatszázhúsz személyautót! És az itteni autópark átlagéletkora korántsem tíz év, legfeljebb három. S ez egy dolgon múlik: a tollon.
Böszörmény mindig is ismert volt a "tallus cigányairól", de az utódok munkája már alig hasonlítható a nagyszülőkéhez. Az öregek vonaton, szekéren, kerékpáron, sokszor gyalog járták fel a falvakat a tollért. A maiak többsége már személygépkocsin. Vagy sehogy - helybe hozzák nekik a kuncsaftok az árut. S ők már fel is dolgozzák a tollat. Üzemekben is mossák, tisztítják, válogatják a párnába, dunnába valót, köztük olyanokban, amelyek EU-támogatással épültek.
Például a Toll 1. Hungária Kft. telepe a faluközpontban. A tulajdonost, Pukoli Sándort ugyan nem sikerült utolérnünk, Debrecenben járt éppen üzleti tárgyaláson, de visszatelefonált, hogy menjünk csak nyugodtan, majd a fiúk elkalauzolnak. Vajda Imre polgármester a vendéglátónk. Míg az üzem felé megyünk, arról faggatjuk, mit jelent Berekböszörménynek a toll.
- Nagyon sokat - feleli. - Seregnyi embernek ad munkát, s a feldolgozó üzemektől érkező bevételek sem elhanyagolhatóak. Hirtelen meg sem tudnám mondani, hogy mennyien élnek a tollból, de azt tudom, nélküle igen nehéz helyzetben volnánk, hiszen itt se közel, se távol nincsen komoly munkalehetőség. Ráadásul az ágazat gárdája főleg a cigányok közül verbuválódik, akik egyébként is nehezebben találnának munkát.
A faluban amúgy negyvenszázalékos a cigányok aránya, így aztán semmi értelme külön cigány kisebbségi önkormányzatot alakítani. A berekböszörményi romákat egyébként sem úgy kell elképzelni, mint sok más, cigány telepes falut. Itt épp közülük kerülnek a település legtehetősebb lakói, és a fiatalság igyekezetével sincs baj: a tizennyolc mai böszörményi egyetemista közül kilenc cigány.
Egy tollfeldolgozó üzem első látásra mindenre emlékeztet, csak tollfeldolgozó üzemre nem. Leginkább egy malomhoz hasonlít, ott vannak olyan forgó dobok, berendezések, mint amilyeneket itt látunk. Ezekben a kis ablakokkal ellátott, hatalmas dobozokban tisztítják, válogatják a tollat, odébb pedig hatalmas bálákba csomagolják. Mindegyik férfin szájvédő maszk, amit nem is nagyon értünk - de aztán hamarosan a szánk elé kapunk mi is egyet. Mert amikor lapátolni kezdik a tollat, előbb csak egy-két apró pihe rebben, aztán nyolc-tíz, pár másodperc után pedig ezer meg ezer, s mind igyekszik le az ember hörgőibe.
- Könnyűnek tűnő munka, de nem az - fogad bennünket Rácz István üzemvezető, aki tizenhét éve tollazik. - Pestről nősültem ide, természetes volt, hogy itt helyezkedtem el. Ma sem bántam meg, hogy ezt választottam, de sajnos egy ideje rossz hírek járják. Vannak vélemények, melyek szerint lassan leáldozik a tollasszakma napja, jönnek a szintetikus anyagok. És sajnos fogyadoznak a libák, a kacsák is.
Mások szerint viszont, ha látni is nyugtalanító jeleket, nem kell még megkongatni a harangot az ágazat fölött. A böszörményi nagykereskedők ügynökeik útján még bőven találnak utánpótlást, új és használt tollat az országban. Meg Romániában, Ukrajnában, Litvániában, Lettországban... A feldolgozásra váró alapanyag egy része ugyanis a volt keleti blokk országaiból érkezik, és feldolgozott formában (párna-, paplanhuzatot, sportruhát kibélelve) főleg Nyugaton talál vevőre.
A mai tollasok zömében fiatalok, harminc-negyven év körüliek, így emlékeik sem lehetnek a régi időkről. De az a baj, másoknak se nagyon, idős tollkereskedőt ma már szinte lehetetlen találni a faluban. Az egyetlen kivétel talán a többi tollkereskedőhöz hasonlóan a főutcán lakó Mohácsi Béla, aki már vagy negyven éve gyűjti a tollat, vagy patetikusabban fogalmazva: a fehér aranyat.
- Valamikor valóban az volt - kínál hellyel bennünket szépen berendezett lakásában -, fehér arany. Néhány családnak most is az, de a mai időket már egyáltalán nem lehet összehasonlítani a korábbiakkal. Akkor ugyan kevesen gazdagodtak meg belőle, de rengeteg embert eltartott. Ma viszont az emberek civilizációs betegsége, az allergia folyamatosan szűkíti a lehetőségeinket. Ma már a többség nem tollal megtöltött párnára hajtja le a fejét, hanem gyapjúval, szivaccsal kitömöttre.
Mohácsi Béla, akinek bognár az eredeti szakmája, mindent tud, amit a tollról tudni érdemes. Mint mondja, a libáé a legértékesebb, de csak a második, harmadik tépésből származó. Annak kilója kétezer-ötszáz forintot is kóstál; ugyanakkor az öreg, törött kacsatollért ötven forintot tudnak fizetni. Sokszor még annyit sem, annak legfeljebb a kertészek veszik hasznát. Igen, a kertészek, merthogy az elöregedett, hasznavehetetlen toll kiváló talajjavító. Igaz, nehezen bomlik le, de a növények szeretik.
- A toll igazi csoda - mondja a Mohácsi Béla -, nekem elhihetik. Kár, hogy sokak bizodalma megrendült iránta. És tartok tőle, az igazi feketeleves még csak ezután következik. A madárinfluenza mindennél több kárt okozhat. Ha folytatódik a libák, kacsák leölése, nem lesz toll. És nem lesz vásárló sem, mert az emberek félnek a betegségtől. Pedig a tollal tömött párna vagy széldzseki egyáltalán nem fertőz. De ezt hitesse el valaki az emberekkel!