Kígyózik a kígyóügy

Ugyanakkor legalábbis érdekes, miként is folytak az ügy "utómunkálatai". Először is - alig néhány perccel a lapunk által, névvel és címmel tett hivatalos rendőrségi bejelentés után - telefonál egy nagyvállalkozó, és kerek perec megfenyegeti az érdeklődő újságírót: ha a nevét leírjuk, ez lesz meg az lesz. Elgondolkodtató: honnan a telefonszám és a tájékozódásról szóló információ? Másodszor az úgynevezett média kezd önmozgásba, "Figyelj, mond meg má', ki is ez, kimegyünk kamerával, beszélj te is két mondatot..."; vagy: "Írd meg a sztorit, leadom én, aztán felezünk..."
Nos, ennél még az is érdekesebb, milyen sok észrevétel érkezik az egyébként nem nyilvános mobilra, illetve a bárki által elérhető elektronikus szerkesztőségi postacímre. A telefonos megkeresések között mindenképpen meg kell említenünk Winkler János rendőr őrnagyként, biztonságtechnikai szakértőként bemutatkozó olvasónk véleményét, aki szerint nem igazán kellene reklámoznunk azokat az extrém védelmi megoldásokat, amelyeket egyébként is tilt a törvény. Egyesek például madárpókot tesznek a nagy értékű autó kesztyűtartójába, más hölgyek skorpiót a bankkártyás neszesszerbe, mérges kígyót az újgazdag, de a hüllők természetéről semmit sem tudó amatőrök az ékszerek közé. Ezek az emberek saját magukat is veszélyeztetik - mondja a szakértő.
Egészen más irányból közelít egy olvasónk, Kiss Bettina. Leveléből néhány részlet: "Bevallom, én nem tartozom a szakértő terraristák közé, nem szakmai szinten, pusztán "hétköznapi" állatimádó módjára szeretnék pár hozzászólást fűzni a dologhoz. Az tény, hogy ebben a világban pénzért bármilyen állatot meg lehet szerezni - akár legálisan, akár nem -, ízeltlábút is, emlőst is. Bizonyos emberek viszont mindig túlreagálják a dolgot, általában hüllőirányban. Hisz hogyan lehet egy olyan állatot tartani, uram bocsá', dédelgetni, melyet mindenki utál, hiszen nincs selymes szőre, meg egyébként is egy bibliai gonosztevő. Miért nem tart helyette, mondjuk, mosómedvét? Az puha és aranyos, dédelgetni való. Teljesen törvényes úton hozzá lehet jutni; igaz, nem egy állatgondozótól hallottam, hogy abszolúte nem ajánlják házikedvencnek, mert igen nagy károkat tud okozni, s szinte lehetetlen elzárni, mert rövid idő alatt elsajátítja a ketrecek kinyitásának fortélyát. (...)
Mikor megvettem életem első leguánját, először én is mindenáron "ölebbé" szerettem volna varázsolni, de aztán rádöbbentem, hogy sohasem fog sikerülni, mert ezek az állatok sosem fognak behódolni az embernek. Erősebbek nála, megtűrik az embert, de ha megunják a közelségét, azt rögtön a tudtára is adják. Nem háziasított állatok, az ember kap egy darabot az érintetlen vadvilágból velük."
Bodnár Lajosné Monorról ellenben, úgy, ahogy van, betiltaná a hüllőtartást. "Ezek az állatok nem valók a közvetlen emberi környezetbe. Nagy részük veszélyes is, ráadásul ellenőrizhetetlen a tartásuk. Testvérem afrikai kiküldetése során megtanulta, hogy még az oroszlán ellen is van védekezés, a sunyi kígyómarás, pókcsípés ellen nincs. Az ilyen állatok tartására ott vannak az állatkertek, a gyűjtemények, lakásban nincs helyük."
A szerző mindehhez csak néhány apró megjegyzést tehet. Egyrészt cikkünk alapvető állítását, mely szerint ma Magyarországon bármilyen veszélyes állat beszerezhető, és ez a piac nagyon is működik, senki sem cáfolta. Sőt, azóta tizenötezer forintért "érett" madárpóknőstényt is kínált az említett cikkben emlegetett egyik, "vakon" felkeresett állatkereskedés tulajdonosa. Másrészt továbbra sincs arra igazi magyarázat, miért tart valaki otthon egy néhány literes tartályban olyan, akár veszélyessé is válható állatot, amelyről alig tud valamit, kapcsolata nem lehet vele. Nézni lehet, és talán kissé félni tőle.