Marad a segélykoncert

Egy másik hír viszont arról szól, hogy mégsem maradnak el műtétek és vizsgálatok a zalaegerszegi kórházban, mert az orvosok küldöttei és a fenntartó megyei önkormányzat megegyezett arról, hogy a júliustól elvileg törvénytelen "kettős foglalkoztatást" (amikor ugyanazt a munkát ugyanazon a helyen ugyanaz a munkavállaló alkalmazottként és vállalkozóként is elvégzi) bonyolult egyeztetés után mégis fenntartják egy ideig. Csak egy kérdés marad: ugyan mit szól ehhez az adóhatóság?
Harmadszor pedig azt kell felemlítenünk, hogy honatyáink üdvös (nem) döntése értelmében itt most egy jó darabig marad a megyerendszer - a sokat emlegetett közigazgatási reform, az uniós gyakorlatnak inkább megfelelő és olcsóbb régiós leosztás a messze távolba lebegett el. Ne kerteljünk: jó sok köztisztviselői és más közhivatali fizetés maradt meg itten.
És most kezdjük agyunk mosógépében összekeverni a színeset és a fehéret, próbáljuk meg egy vízben végre tisztán látni ezt az egészet. Kezdjük néhány szomorú számadattal. Ma Magyarországon 2,9 millióan fizetnek valamilyen formában társadalombiztosítási járulékot, 4,2 millióan adót. Mindenki más "igénybevevő". A befizetők harmadának zöme - nem tévedés! - minimálbérre bejelentett, ezer kényszer között élő kisember, aki vagy kényszervállalkozóként saját magát foglalkoztatja, vagy olyan kőműves, aki hétvégén mindig többet kap zsebből, mint ami papíron járna neki. (Aztán majd számolgathatja nyugdíjasként a pénzét - ha ugyan nem az már most is.) Ennek a harmadnak azonban van egy létszámában talán nem túl nagy, de befolyásában annál erősebb szelete, amit "erős társadalmi érdekérvényesítő rétegnek" szokás nevezni. Orvosok, művészek és - igen, mi is - újságírók. Ezekhez csatlakozik a napi eljárási hatalmában - demokrácia ide vagy oda - változatlanul erős közhatalmi ág, hivatali titkárnőtől kezdve a rendőrkapitányon át a miniszterig mindenki, aki ugyan szinte bizonyosan nem csal adót, de puszta beosztása is érték, amely kapcsolatokat érlel, baj esetén kisegít. Ebben a rendszerben lehetséges, hogy a nyilvánvalóan adóelkerülő orvosi szerződések ügye átmenetileg "nyugvópontra juthatott", hogy a közös pénzünkből fenntartott államunkat, adó-, egészségügyi, társadalombiztosítási- és nyugdíjrendszerünket olcsóbbá, ésszerűbbé tevő reformok sora állandóan a zátonyon végzi.
Mi valamiért mindig visszakozunk az utolsó pillanatban. Pedig hát előttünk a számok: ennyi adóbefizetés ekkora államot nem bír el. A társadalombiztosítás ésszerű átalakításának például a demokrácia jegyében eltelt tizenhat évben négyszer futott neki a mindenkori hatalom. Részeredmények születtek ugyan, de az, úgy, ahogy van, lényegében mindig túlélte a valódi rendszerváltást. Ugyanazokba a rendelőkbe járunk, ugyanúgy megy minden.  Döntéshozóink jóvoltából kiderült az is például, hogy jó nekünk a megyerendszer, jó sok helyi főember ezután is megmondhatja majd ott, mi is legyen és hogyan.
Mert erről van itt szó, nem másról. Az én adófizetési kedvezményemről, a "birtokomról", a kiharcolt jogköreimről. Hogy ezen közben a többi sok, s lassan mindenki rajtaveszt  - hát mit csináljunk? Szervezünk talán segélykoncertet. Na jó, évente kettőt.