Költünk

A mostani vásárlásokban van tekintélyes mennyiségű, bízvást veszedelmesnek mondható hitel is (írtunk erről az elmúlt hetekben eleget), de a nagyobb rész változatlanul a készpénzes fizetés. A társadalomkutató azt mondja, hogy "a megszorítások tovagyűrűző hatása csak lassan jut el közvetlenül az egyes emberekhez", a közgazdász nagyjából meg azt, hogy egy frászt: a munkavállalói terhek befizetésének szigorítása egyszerűen a fekete vagy szürke gazdasági zóna felé löki mind a munkaadó céget, mind az egyszerű dolgozót. Kissé konkrétabban úgy is fogalmazhatunk: ha az állam valamilyen befizetendőt kétszeresére emel, akkor az arra kötelezett valamit kitalál ez ellen. Az ismerős ácsbrigád szakmunkás tagjai például július óta egytől egyig "vállalkozók" immár, fizetik maguk után a kötelező minimumot, a tulajdonképpeni főnök pedig rendre kiegészíti a "hivatalos" minimálbérüket havi nettó 150-180 ezer forintra. A kreatív könyvelésbe még az is belefér, hogy rendszeresen visznek magukkal sehol sem bejegyzett segédmunkásokat. Akik persze, ha idegen autó áll meg az aktuális munkahely előtt, bújnak pincébe, ólba, bárhová, mert alaposan ki vannak tanítva: munkaügyi ellenőrzés elől menekülni kell, különben rosszul jár mindenki. Az egyik legnagyobb "női termékeket" forgalmazó cég novemberben óvatosan megüzente a szalag mellett, csomagolóban dolgozó munkatársaknak, hogy mindenki jól járna, ha ők valamiféle vállalkozásban végeznék azt, amit eddig is. Mindebből az következik, hogy ami kicsiben már hónapok, évek óta megy, az elér lassan a legnagyobb munkáltatókhoz is - már meg sem lepődnék, ha a miskolci gyorsot is a Kovács Béla Bt. vezetné a célállomásig.
A szakértők a hazai készpénzforgalom harmadát-negyedét tartják olyannak, amit igazából nem lát az állam. Megjelenik persze a bolti vásárlásokban, de ott is változatlanul megy az ügyeskedés. Veszünk kenyeret öt ládával, egyről kapunk számlát, a forgalom így keletkezett illegális hasznán osztozunk a pékkel, kockás füzetben számolunk el róla. Kevés kocsma van Magyarországon, ahol ne lenne két kassza: az egyik a pénztárgép, ha nagyon kell, megkopogtatjuk, a másik meg valahol a pult alatt, oda megy a megbízható ismerősök italának ára. Hiszen nem kevesen közülük - lásd az ácsok példáját - maguk is a "szürkéből virítanak". Egymásra kacsintunk, nem kell a blokk, "odafönn" úgyis többet lopnak. Mindeközben a gyógyszer- vagy nyugdíjkassza csődjével viaskodó állam rendre csavar a satun. Az adóügyis legszívesebben a bevásárlóközpontok pénztárához menne ki ellenőrizni, na, ez a százezer forintos számla ugyan miből is rendeződött. Vagy miből lett kifizetve az a tető, aminek elszámolása csak egy sajtpapír, de a végösszeg simán veri a milliót.
Mindezzel csak az a baj, hogy aki igazán rászorul, annak nem jut elég, ellenben az "ügyes" gazdagodás még egyfajta dicsőségnek is számít. Moldova egyik főhőse, egy gyárat ellopó - gazemberségét söröskorsók elcsenésével kezdő - igazgató így érvel, mikor a becsületes mérnököt maga mellé akarja állítani: "Én rájöttem, hogy Magyarország nem szegény, hanem rosszul szervezett ország, és az egyáltalán nem törvényszerű, hogy én csak söröskorsókat lopjak." E mondatot a hetvenes évek elején, a létező szocializmusban nyomtatták ki. Hol is tartunk ma, karácsony előtt egy héttel?