Nicsak, begördült a Ferrari!

- Luxusban él?
- Én? Ezt honnan veszi? Nézzen körül. Nincs itt semmi luxus. Lassan megnyomorítanak a csekkek! Fizessek ide, fizessek oda. De miből?
- Azt gondolnánk, felveti a pénz...
- Ez az év legjobb vicce! Tudja, nem lett volna szabad visszajönnöm Németországból. Csakhogy nagyon vágytam arra, hogy újra a hazámban éljek.
- Miért?
- Nem kényszerített rá senki. Borzalmasan sokat dolgoztam odakinn, miközben két gyereket neveltem. Aztán 1985-re úgy elfáradtam, hogy eldöntöttem, befejezem a színészi pályát.
- Ha sokat dolgozott, sokat is keresett!
- Ez igaz. A férjemnél is többet kerestem, s ezt nem tudta elviselni. Azt mondta, majd ő intézi a banki ügyeimet, még jó, hogy nem engedtem meg neki. Strici volt, a szó szoros értelmében.
- A gyereknevelésben sem segített?
- Nem törődött velük. Mindent nekem kellett csinálni. Szerencsére akadtak segítőim, nélkülük megőrültem volna, hiszen le sem jöttem a színpadról, és állandóan utaztam, a háztartásra alig maradt időm.
- Miért nem hagyta ott a férjét?
- Engem nem olyan fából faragtak, hogy hagytam volna kizsigerelni magam. Sokat veszekedtünk, egyszer fejbe vágtam egy súlyos gyertyatartóval, szerencsére nem tört be a koponyája.
- Ha végzetes az ütés, gyilkossággal is vádolhatták volna...
- Ne is mondjon ilyeneket! Amikor nem bírtam tovább elviselni a férjem linkségeit, elváltam tőle.
- Szóval kudarcot vallott a házassága...
- Ahhoz képest a pokol egy üdülőhely.
- Magyarországon mindenki szerelmes volt magába. Ha itthon marad, boldogabb lesz a magánélete?
- Tudom, hogy sokan imádtak. Legfőképpen Básti Lajos, aki egy ideig a férjem volt. Aztán a rúdugró Homonnai is feleségül akart venni, de én akkor már mást szerettem, a gyerekeim apját, úgyhogy felcipelt a Gellért-hegyre, ahonnan a mélybe akarta vetni magát bánatában. Félelmetes volt!
- És Soós Imre?
- Édes Imruska! Mintha belezavarodott volna abba, hogy kiemelkedett a paraszti sorból, és rajongott érte az ország. Nagyon szerettem őt, de csak úgy, mint a testvéremet. Kézen fogva sétáltunk, ám hiába érzett irántam szerelmet, én soha nem tudtam viszonozni.
- Az 1956-os forradalom után emigrált...
- ...na, az sem volt egy jó lépés! Sodródtam az élettel, nem sokat gondolkodtam azon, mi lesz velem.
- Nyelvtudás nélkül indult a bizonytalanságba. Nagy kalandnak hitte?
- Annak. Egy szót sem tudtam németül. Azzal is tisztában voltam, odakinn nem rám várnak a német színházak és a filmesek, mégis egyértelműnek tartottam, hogy színészként kell boldogulnom.
- Biztos volt a tehetségében?
- A tehetség önmagában kevés. Nem kaptam tálcán semmit sem. Nehézségek is voltak bőven. Szép lassan aztán beindult a szekér...
- Gyötörte a honvágy?
- Soha.
- Mindent felégetett maga mögött?
- Nem, amíg drága jó édesanyám élt, a gyerekeim is sokat voltak nála.
- Mivel foglalkozott, amikor abbahagyta a színészetet?
- Őrült megszállottsággal házakat terveztem. Nem tudtam rajzolni, de ráéreztem a lényegre, ízléses tereket hoztam létre.
- Tudták ezt idehaza?
- Senkit nem érdekelt. Budaörsi házamat is az én elképzeléseim alapján alakítottuk át.
- Honnan a tehetsége hozzá?
- Szegény családban nőttem fel, végső soron olasz lány vagyok. De hiszen tudja: Ferrari. Így nevezik a híres autómárkát is, a németek ki nem hagyták volna, amikor megláttak: "Nicsak, begördült a Ferrari!" Nagyon szerettek.
- Hallottak róla, hogy ünnepelt sztár volt Magyarországon?
- Persze. Németországban az első színházi szerepemben egy hódmezővásárhelyi kislányt alakítottam, aki beleszeret egy német fiúba. Fergeteges sikerem volt, pedig előtte nem ismert a közönség. Azt meg végképp nem tudhatták, hogy én Hódmezővásárhelyen születtem. Épp a napokban nézegettem a régi fotóimat...
- Egyedül él az emlékeivel?
- Mióta egy kétes erkölcsű albérlőm kirabolt, egy csomó dolgot ellopott tőlem, nem merek egyedül maradni ebben a hatalmas házban. A történtek után beteg lettem, rettenetesen félek mindentől.
- Pánikbetegség?
- Az. Éjszaka kinéztem az ablakon, s az imádott cicám - most milyen szépen alszik a komód tetején! - hatalmas szemekkel nézett befelé, aranysárgán világított a szemgolyója, mint egy óriás gömb. Persze nem volt ott semmi. És még ennél szörnyűbb esetek is előfordultak. Orvos, pszichiáter kellett, hál' istennek kórházba nem küldtek.
- Egyébként hogyan fogadták újra itthon?
- Sehogy. Egyszer meghívták a hazatérő magyar emigránsokat a Parlamentbe, köztük engem is, kaptunk valami kitüntetést is. Rengeteg vendéget toboroztak oda, a férfiak sorra jöttek hozzám, és bevallották, mennyire szerelmesek voltak belém.
- Elég késői vallomás...
- Én csak nevettem rajtuk.
- Elégedett az újrakezdéssel?
- Csak ámulok és bámulok, hogy az én egykori színész partnereim mind palotákban laknak. Nem azt vártam, hogy hasra esik az ország előttem, amikor hazajövök, de azért másként is fogadhattak volna. Nekem az '56-os forradalomban vállalt szerepem miatt kellett elmennem. Igenis nagyon fáj, hogy a kitüntetést adó miniszterelnök (ma már nem ő miniszterelnök!) nem becsülte meg jobban az igazi forradalmárokat.
- Szerepet sem kap?
- Minek? Én már régen befejeztem a színészetet. Megőrülök tőle, ha a boltban művésznőnek szólítanak. Ha felismernek, azzal hízelegnek, milyen szép voltam egykor a filmvásznon.
- Ha felkérnék egy filmre...
- Biztosan nemet mondanék.
- Nehéz hinni, hogy nincs tovább.
- Mindig lusta voltam. És elcsigázott. Nappal filmezés, este színház. Major Tamás egyszer meg is jegyezte: "Ferrari, maga mindig olyan fáradt!" Hát hogyne lettem volna fáradt!
- Hogyhogy alig tudunk valamit a német karrierjéről?
- Akkoriban hallani sem akartak azokról, akik disszidáltak. S a nyelvi nehézségek miatt sem jutottak el a hírek ide.
- Budaörs díszpolgára. Szeretik?
- Mindenki aranyos. De ez már más világ.
- Nem írja meg az emlékeit?
- Ahhoz is lusta vagyok.
- Milyen gyakran találkozik a családjával?
- Mindkét fiam Németországban él, sajnos nem túl gyakran látjuk egymást, de naponta beszélünk telefonon. Öt unokám van, tünemények, alig várom, hogy körülöttem legyenek karácsonykor.