Békehírnök hadisírok hevernek

- Az elmúlt évben a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete és Múzeuma felkérte az önkormányzatokat, hogy kérdőívek kitöltésével segítsék a katonasírok és hősi emlékművek számbavételét. Eddig körülbelül ezer önkormányzat válaszolt, a visszaküldött kérdőívek feldolgozása folyamatos.
- Akkor az eredményéről még korai volna kérdeznem. De miért vártak ilyen sokáig a hadisírok feltérképezésével?
- A rendszerváltásig szó sem lehetett a második világháborúban elhunyt magyar katonák sírjának gondozásáról, legalábbis állami szinten nem. A kilencvenes évek elejétől viszont folyamatos és nagy munkát végzünk. A Magyarországon lévő katonasírok gondozása mellett a külföldön elesett magyar katonák méltó emlékéről is gondoskodnunk kellett.
- A legtöbb magyar katona, gondolom, a Szovjetunióban esett el.
- Igen, a mai Oroszország és Ukrajna területén. A kormány a kilencvenes évektől sorra kötötte a kétoldalú hadisírgondozási megállapodásokat az érintett országokkal. Oroszországban mindenekelőtt azokat a hadifogoly-temetőket kellett rendbe hozatnunk, gránitkőből készült emlékműveket állíttatva, ahol magyar katonák is nyugszanak. Eddig 380 hadifogolytábor helyén épült magyar hősi emlékmű. Másik feladatunk két magyar katonai temető létrehozása volt. Mindkettőt a legsúlyosabb veszteségek színhelyén, a Don-kanyarban létesítettük, a voronyezsi területen fekvő Boldirjevka és Rudkino településeken. A munka több évig tartott, eddig több mint tizenkilencezer magyar áldozatot temettek újra. Valamennyiük nevét márványtáblára vésettük.
- Kik tartják fenn az oroszországi magyar hadisírokat és emlékműveket?
- A megállapodás értelmében ez a helyi önkormányzatok feladata. Sajnos nem egy temető ismét egyre méltatlanabb állapotba került.
- Még mindig ellenségnek tekintenek bennünket?
- Nem erről van szó, sőt, legtöbbször éppen hogy a helyi lakosok segítenek fellelni a harcok hevében sokszor árokpartra vagy bombatölcsérbe földelt katonák maradványait. Sokkal inkább a pénz hiánya miatt hanyagolódnak el a sírok és emlékművek.
- Említette, hogy a megállapodás kölcsönös.
- Az egyezmény értelmében a szovjet katonák emlékhelyeit Magyarországon a magyar fél tartja rendben.
- A rendszerváltás utáni években sokszor hallottam a panaszt, hogy a hódító hadsereg katonáit a falu legszebb helyére temették.
- A szovjet vezetés tudatosan tette ezt. Éppen ezért, amikor lehetett, számos önkormányzat kezdeményezte az áthelyezésüket a temetőbe, ahol az elhunytak helye van.
- Megkapták rá az engedélyt?
- Az engedélyt a sírok és emlékművek megbontására a megállapodás értelmében az orosz félnek kell megadnia, s ezt az esetek döntő többségében meg is teszi. Legutóbb Veszprémben helyezték át a szovjet katonák földi maradványait a polgári temetőbe, most már valóban örök nyugalomra.
- Hány szovjet katona esett el Magyarország területén?
- A pontos adatokat nem ismerjük, de nemcsak mi, hanem az orosz fél sem. Annak idején tudatosan küldtek elöljáróiknak pontatlan jelentéseket. Ezért a számukat csak becsülni tudjuk, úgy 100-150 ezerre. Azért is nehéz őket azonosítani, mert, a magyarokkal vagy a németekkel ellentétben, ők nem hordtak azonosító jegyeket, köznapi nyelven dögcédulát a nyakukban. A számítógépes nyilvántartásunkban több mint 49 ezer szovjet katona adata szerepel.
- Szokták keresni őket a hozzátartozóik?
- Nagyon sokszor keresnek meg bennünket levélben, kérdezik, megvan-e még a sír. Látogatni a távolság és a két ország között fennálló vízumkényszer miatt nemigen szokták, de gyakran kérnek fényképet a helyszínről és a sírhelyről.
- Említette Ukrajnát, amelynek területén szintén számos magyar katona esett el.
- Ukrajnában 372 olyan helyszínről tudunk, ahol bizonyosan nyugszik a második világháború magyar áldozata. Számuk meghaladja a tizenháromezret. A lakossági megkeresések és az áldozatokat megillető kegyelet indokolja egy ukrajnai magyar központi katonatemető létrehozását a kárpátaljai Dercenben.
- Miért éppen ott?
- Dercen jól megközelíthető, színmagyar település Munkács és Beregszász között. Az ottani önkormányzat maga jelentkezett, hogy e nemes célra szívesen ad területet. Egyébként is jók a tapasztalataink a kárpátaljaiak viszonyulását illetően. Tavaly Holló József altábornagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum vezetője, aki különösen szívén viseli a hadisírgondozás ügyét, a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium diákjait bízta meg a második világháborús katonai parcella gondozásával. Mindegyik diák vállalta egy-egy sír gondozását, s ígéretüket tartják is.
- Úgy tudom, van még egy nagy adósságunk. Az egyik legnagyobb hadifogolytábor, a vorkutai helyén, más népek áldozataival ellentétben, semmi sem emlékeztet a magyar foglyok szenvedésére, halálára.
- Ez még valóban adósságunk, de már ott is készül az emlékmű. Terveink szerint a vorkutai magyar gulagemlékművet a nyár elején avatjuk fel.

*

Aki hozzátartozója nyughelyét keresi - akár a háborús események közben halt meg, akár hadifogoly volt -, kattintson a www.hm-him.hu honlapra és ott az adatbázisokra. Ha keresése nem járt sikerrel, ne adja fel, hanem írjon a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisírgondozó irodájának (címe: 1027 Budapest, Feketesas utca 4.), ahonnan bizton várhat választ.

Önpofon
Csőcselék, olvasom két fiatalember ruhájának a hátulján az önmeghatározást a Nyugati tér aluljárójában. Közelebb lépek, látom, aláírásokat gyűjtenek a Szabadság téri szovjet hősi emlékmű elbontásáért. A járókelők pedig jönnek, tájékozódnak, aláírnak, legalább öten az alatt az egy-két perc alatt, amíg a "csőcselék" mellett álldogálok.
- Már csak nyolcvanezer aláírás szükséges a kétszázezerhez - hallgatom egyiküket. - S akkor mindenképpen ki kell írni a népszavazást.
Arca úgy ragyog, mint a gyereké, aki csínyt készül elkövetni. Nekem viszont nem lesz tőle jó a kedvem. Nem azért, mintha nem bántaná az én önérzetemet is az emlékmű, különösen a tetején virító önkényuralmi jelkép, amelynek nevében annyi mindent el kellett szenvednünk, s amelynek használatát egyéb esetekben a törvény is tiltja.
Azonban talán előbb kellett volna bölcsnek lennünk. Nem is arra gondolok, hogy annak idején nem kellett volna oda küldeni a magyar katonákat, ahol egyébként semmi keresnivalójuk nem volt, s nem kevés szenvedést okozni nekik is meg a helybelieknek is. Mert aki ilyet tesz, az bizony hozzánk hasonlóan járhat, s akkor tűrnünk kell a gyalázatot. Megjegyzem, Bécs és Berlin elviseli a szovjet hősi emlékművet, ráadásul a németeké legalább húsz méter magas. Igaz, annyival nagyobb a bűnük is...
De nem, mondom, nem erre gondolok elsősorban, amikor a bölcsességet hiányolom. Sokkal inkább arra, hogy ismét egy elszalasztott lehetőség után kapunk észbe. A kilencvenes években a mélygarázs építéséhez elbontották az emlékművet, és az alatta nyugvó katonákat méltó helyükre, a Rákoskeresztúri temetőbe helyezték át. Nos, akkor lett volna lehetőség a megegyezésre az oroszokkal az emlékműnek egy másik, kevésbé szembetűnő térre való áthelyezésére vagy legalább arra, hogy enyhébbre véssék rajta a bennünket alázó szöveget. Az alkalom elmúlt, az oroszok pedig úgy keményednek, ahogy az erejük növekszik.
- Aztán el is fognak menni elegen a népszavazásra? - kérdezem a férfit. Arcjátéka árnyalódik, láthatóan nemszeretem a kérdésem. - Mert ha nem, az legalább akkora pofon lesz, mint amekkorát a határon túli magyarok kaptak az érdektelenség által, amikor a kettős állampolgárság megadásáról tartottak népszavazást - teszem még hozzá. - Csak ezt a pofont saját magunknak adjuk.
Meg aztán nehogy az odakinn nyugvó katonáink emlékhelyének meggyalázásával válaszoljanak az oroszok, tenném még hozzá, de a férfi már nem figyel rám. Újabb aláíró érkezett, neki nyújtja a tollat.

Keresem nagyapámat, Herbert Coburgot
"Keresem nagyapámat, Herbert Coburgot. 1915-ben született Hamburgban, 1945-ben halt meg Hatvan környékén", olvasom. A papíron a nagypapa szolgálati helye meg két arckép, az egyik szemből, a másik oldalról. Mindez gondosan lefóliázva, hogy ne árthasson a felhívásnak az időjárás, s az emlékkő aljára ragasztva.
A szürke grániton olyan feltűnő a felirat, hogy azonnal magához vonzza a szemet, ezért is léptem közelebb.
Mellettem Hambuch Norbert, vezetőm a budaörsi német-magyar katonai temetőben.
Húsz darab, legalább kétméteres gránitkő áll egymás mellett, rajta nevek végtelen sora. Pontosan ötvennégyezer. Ennyi német esett el Magyarországon a második világháborúban. Huszonnégyezerről nem tudják, hol és mikor.
Arrébb sírkövek, egyszerű kereszt valamennyi. Alattuk tizenhat-tizenhét éves fiúk is. A sírkövek is, elvágólag, ahogy az már a katonákhoz illik. Emlékmű nincs, csak egy hatalmas kereszt a temető közepén. Hátrább fák, még hátrább, már a kerítésen túl, hegyek koszorúja. Megkapó látvány.
- Jutnak valamire efféle kereséssel? - kérdezem a fiatalembert.
- Néha.
- Több mint hatvan év múltán is? - kérdezem még egyszer.
- Még ekkor is. Érkeznek a németországi látogatók, s valaki felismeri a bajtársát.
Néha három-négy autóbusz is áll a parkolóban, utasaik valamennyien idősek. Nem is elsősorban bajtársak persze, inkább rokonok.
Aki hozzátartozója sírját keresi, az elsőként a kétmillió tagot számláló Német Háborús Sírokat Gondozó Népi Szövetség kasseli központjához fordul, ott kér felvilágosítást. Németországban még ma is több százezren várnak hírt katonákról. Népi szövetség vállalta magára a német katonák emlékének ápolását szerte a világon, mindenféle politikai szervezet megújuló közeledését következetesen visszautasítva. Őket bízta meg a német állam a magyarországi hadisírok ügyének intézésével, az pedig Hambuch Norbert kertészmérnök cégét a temetők gondozásával.
- Tizenhét temetőt tartunk karban szerte az országban - mutatja a térképet a férfi a kis központi épületben.
Legtöbbet persze a Dunántúlon, ott, ahol a legvéresebbek voltak az összecsapások a második világháborúban. Egy részük gyűjtőtemető, mások a helyi sírkertek elkülönített részei. A legtöbb helyen a németek együtt nyugszanak a magyar katonákkal.
- A két ország között kötött egyezményben a németek vállalták az ő sírjuk gondozását s annak a költségeit is - magyarázza. - Olyan magyarok nyugszanak itt, akiket valami miatt nem szállítottak haza a harcok múltával.
Innen hát a magyar feliratok a gránitkövek egy részén. Itt, a budaörsi temetőben a 14-15 ezer német katona mellett ötszáz magyar nyugszik.
A belső teremben fényképes ismertető a német hadisírgondozásról. A katonatemetőt a kilencvenes években alakították ki. Több tucatnyi német antropológus érkezett akkor az országba, hogy a haditemetőkbe gyűjtsék a katonák földi maradványait.
- Egy-két éve végeztek a munkájukkal - magyarázza Hambuch Norbert. - Persze mindig akadnak új leletek. Ezeket összegyűjtjük és évente egyszer temetjük.
A képen ásatást látok, a csontváz mellett üveg: ebben óvták a természettől a személyes tárgyakat, fényképeket. Arrébb német katonák, akik a magyarokkal közös bevetésen gondozzák a sírokat. Ismét arrébb diákok, szintén sírokat gondoznak.
- Ne tévessze meg a kép, nem ez a jellemző Németországban sem - figyelmeztet a vezetőm. - A háborús nemzedék lassan kihal, a fiatalokat pedig már kevéssé érdekli apáik története. A hadisírgondozók is inkább Lengyelországba és Oroszországba összpontosítják az erőiket, ott még csak most kezdődik az a munka, amit nálunk nagyjából már befejeztek.
Az utolsó tablón is hadisírok, háborús áldozatok, ám már nem Magyarországról, hanem szerte a világból. A világégés óta, olvasom, újabb negyvenmillió áldozatot szedtek a háborúk.
S még egy idézet, immár a kijáratnál, Albert Schweitzer Béke Nobel-díjas orvostól: "A hadisírok a béke legnagyobb hírnökei."