Homo sapiens

Nemrég történt, hogy egy verőfényes délelőttön kiültem házunk kertjébe, kissé korszerűtlen elfoglaltsággal: olvasni. Zuglóban lakunk, egy családi házban, mely ugyan nélkülöz minden luxust, de nagyon szép, leginkább a Bauhaus stílusra hajaz. Rendbehozatala többe került, mint egy új lakás, de kegyeleti okokból meg a jó levegő fiam egészségére gyakorolt hatása miatt mellette döntöttünk, és kijelenthetem, hogy innen én már csak a közeli temetőbe vagyok hajlandó költözni.
A már említett derűs délelőttön szűk kis utcánkban egyszer csak csikorogva lefékezett egy manapság divatos, hatalmas dzsip. Az országúti cirkálóból kiszállt egy kigyúrt, kombinált szekrény méretű, kopasz fiatalember, egyik fülében gyémánt fülbevaló, a másikban vezeték nélküli fülhallgató. Tekintettel arra, hogy az amúgy is szűk keresztmetszetű utcában kétoldalt lehet parkolni, az álló terepjáró mellett maximum egy biciklista mehetett el, gyalog. Az ijesztő külsejű férfi lényegre törő típus lehetett, mert egyből belevágott a közepébe: Csípem a vityillódat öreg, ilyen kéne nekem is, vágod?! Magam mögé néztem, hogy kihez beszél, de miután rajtam kívül csak a kutyánk volt jelen, és ő korban nem jöhetett számításba, így azonnal tudtam, hogy velem kezdeményezett beszélgetést (vagy ahhoz hasonlót). Örülök.
Folytatta: Mondd, fater! Ki tervezte a kérót, és hol az irodája, mert megyek és megveszem kilóra?! Nyeltem egyet, majd rövid gondolkodás után szintén célszerűen válaszoltam: Hajós Alfréd tervezte, mai címe X. kerület, Kozma utca 6. Kicsit gondolkodott az emberem, de hamar feltalálta magát: Gagyi egy iparos lehet, ha ilyen lúzer helyen gályázik. Erre már csak annyit mondtam: Nem tehetek róla, sok-sok éve ott található, és nem hiszem, hogy vállal új munkákat...
Azt csak bízd rám, csávókám, zsére nekem még a holtak is dalolnak! - ezzel becsapta a kocsiajtót, és kipörgő kerekekkel vágtatott át a következő egyenrangú kereszteződésen. Nem volt módom utánaszólni, de eszembe jutott a történelmi anekdota. Följegyezték az ókor egyik legnagyobb költőjéről és filozófusáról, Ovidiusról, hogy élete nagy vágya az volt, eljusson a távoli szigetre, ahol a barbárok éltek. Öregen megadatott neki. A tudós ember alighogy megérkezett a szigetre, elkezdte faggatni a barbárokat életükről, gondolkodásukról. Az akkori valamennyi világnyelven beszélő Ovidius nem jutott velük semmire, mert nem értették meg. Állítólag ekkor jegyezte le ránk örökül hagyott naplójába: Barbarus hic ego sum. Ami annyit jelent: Itt én vagyok a barbár!