Embermentők

A múltkor is eltört a csuklója, majd megzavarodott a fájdalomtól, ő bizony kivárta, míg összeforrt a csontja, borogatta ecetes ruhával, kenegette valami romlott kencével.
Elhanyagolt a tanyája, nincs férfi a háznál, aki rendben tartaná. Férje régen meghalt, fia pedig elköltözött a szomszéd portára, anyját még évekkel ezelőtt kiforgatta a vagyonából, tudta nélkül a földjeit is eladta, csak akkor jár haza, ha a postás viszi a nyugdíjat. Azt a kevéske pénzt azonnal elszedi tőle. Úgy beszél szülőanyjával, mint a kutyával, talán még meg is üti néha.
Omladozik az istálló, a lakóház gerendáit is csak a szentlélek tartja. Terus néni azt szokta mondogatni, ha egyszer rádől, legalább megoldódik az élete. Vagyis a halála. Senki nincs mellette, csak az állatok. A konyhában kerülgeti a csirkéket, együtt alszik velük. Kint az udvaron a kutyák vicsorognak az éhségtől, ingerülten ugatnak, ha idegent látnak, nem akarják abbahagyni. A macskák már feladták, inkább maguk néznek zsákmány után, hogy mégse dobják fel idő előtt a tappancsaikat. És persze Terus néni is csak akkor eszik főtt ételt, ha visznek neki a szociális gondozók, a tanyagondnokok, vagyis az embermentők. De azokat sem engedi mindig be. Nem akarja, hogy nyomorát mások lássák.
Mégsem jó ez így, csóválják a fejüket az embermentők.
– Takarodjanak innen! – kiabál artikulálatlan hangon az öregasszony, nyilván érzi, hogy sorsa ellen akarnak fordulni. Ami ennél csak jobb lenne. Látszik rajta, hogy fél. Behúzódik a konyhába, onnan kémlel kifelé.
– Na, menjenek már! Nehogy meglássa magukat a fiam…
Terus néni csak a harmadik látogatásra enyhül meg kicsit. Akkor sem engedi túl közel az embermentőket, akik jobbnak látták, ha kettesével járnak a tanyavilágban. Valahogy mégis sikerül rávenniük Terus nénit, hogy változtasson az életén, legalább is próbáljon meg kimászni a nyomorból, csak rajta múlik. Hosszú morgolódás, zsörtölődés után adja meg magát. Jó, beköltözik az idősek otthonába. De csak ideiglenesen.
A költöztetés nem izgalom nélküli. Terus néni fia fenyegetőzik, mit képzelnek ezek az idegenek, hogy csak úgy elrabolják az ő anyját. De megkérgesedett szíve nem utána fáj. Ha nincs tovább kit zsarolnia, nincs tovább kitől elszedni a filléreket, összedől az élete, mint viharban az ingatag építmény.
– Semmit se vigyenek el, minden az enyém! – kiabálja a szomszéd tanyából az öregasszony fia, amikor váratlanul betoppannak az akció kitervelői. Terus néni nem tudta, hogy mikor jönnek érte. Nem tehet mást, gyorsan összepakol, bár nagyon nincs mit magával cipelnie az otthonba. Ami pedig a tanyában marad, másnapra úgyis eltűnik. Előre tudni lehet, hogy a telhetetlen gyerek leveri a lakatokat, kifosztja a lakást, minden mozdíthatót magához ragad. A kutyáknak, a macskáknak meg keressenek új gazdit az embermentők.
Terus néni szép lassan megszokja az új helyzetet az otthonban. Szobatársa is van, egy hasonló korú asszony. Közösen használják a fürdőszobát, a jól felszerelt konyhát, ezekről korábban álmodozni sem mert. Hogyan is álmodozhatott volna, amikor még fürdőszobát se látott előtte. Egyre kevesebbet gondol a nyomortanyára, hétről hétre többet beszél, életének régebbi fordulópontjai is eszébe jutnak, de azokat nem szívesen osztja meg másokkal, nem akar keseregni a múlton. Vidámabb dolgok érdeklik, az otthonban talál is elég elfoglaltságot, a minap jelentkezett az asszonykórusba énekelni. Kopott ruháit nem sajnálja sutba vágni, mutatósabbra cseréli az öltözékét. Orvoshoz már csak rutinellenőrzésre jár, arra sem kell figyelmeztetni már, hogy bevegye a gyógyszereit.
  – Jézusom! Nem ismerek magára, Terus néni! – csapja össze a tenyerét Irénke, az embermentők egyike, amikor fél év múlva meglátogatja az otthonban. A folyosón majdnem elmentek egymás mellett. Nem is csoda, hiszen az öregasszony éveket fiatalodott azzal, hogy ad magára, nemrég még a fodrásznál is járt.
Kiürült egy tanya, sorsa a pusztulás. Az embermentőknek köszönhetően azonban új élet kezdődött.