Kétszer a halál torkában

Ezen aztán nagyon begorombult Szilágyi Sándor. Hiszen a rendszerváltás óta addig eltelt tíz évben minden politikus csak papolt meg papolt, a magyar vidékért azonban egyik se tett sokat. Vette is a telefont, s beszólt a tévébe, hogy elmondaná ő Torgyán Józsefnek a véleményét. Rendben, felelték a tévések, tíz percen belül visszahívjuk. Persze, morogta Szilágyi Sándor, sohanapján. Tíz perc múlva azonban megcsörrent a telefon, s már ott is találta magát az élő adásban. Meglepődött rendesen, de azért sikerült kiöntenie a szívét. S harminc nap múlva felkereste egy idegen. Egy finoman öltözött, idősödő úr – hogy felhívta őt a miniszter titkára, úgyhogy most áll Szilágyi úr rendelkezésére.
Szilágyi úr most lepődött meg igazán, hisz nem nagyon hitte ő, hogy bármi foganatja is lesz majd a telefonjának. De azért összeszedte magát, s előadta a halastavi terveit. Van neki százhetven hektárja, annak jó harmada majd’ mindig vízben, oda képzelné a halakat. Semmi akadálya, felelte a vendég. Ő visszamegy Pestre, s utánanéz a pályázati lehetőségeknek. Szilágyi Sándor a találkozás végén köszönetképpen meghívta egy ebédre a Tisza-parti csárdába. Pénzt vett magához, majd odaszólt a feleségének, hozzál már ki még vagy harmincezer forintot, mert sose lehet tudni…
Meg is ették az ebédet, mikor megkérdezte a vendéget, tulajdonképpen csak úgy illemből, hogy mivel tartozik. Az ránézett az órájára, s kibökte: harmincezer… Szilágyi Sándornak elkeskenyedett a szeme, de fegyelmezte magát, s fizetett. Majd csak otthon mordult fel igazán. „Megüt a guta, ha semmi sem lesz belőle! Kifizettem harmincezer forintot, s még jól is lakattam ezt az embert…!”
– Sose voltam kifizetődőbb üzleti ebéden – mosolyog most, nyolc évvel később a közben elkészült halastavai gátján, három végtelenül barátságos kutya társaságában. – Nyert ugyanis a pályázatunk, mert az a pesti idegen tényleg szakértője volt a pályázatoknak. A szakértői díjak pedig már akkor se voltak alacsonyak.
Fél tucat kisebb-nagyobb tó, negyvenkét hektár vízfelület, körben nagy, öreg fák, hálók, s a fészerben egy halaskosár – tele mindenféle papírokkal. Orosz és magyar nyelvű naplókkal, jegyzőkönyvekkel.
Helikopterdokumentumok. Vendéglátónk ugyanis eredendően pilóta, pár éve még az övé volt Magyarországon a legnagyobb mezőgazdasági repülőgéppark. Öt Kamov helikoptere repült szerte az országban. De hogy befuccsoltak a nagyüzemek, már az ő gépeire sem volt szükség. Eladogatta őket, meg a többség ki is öregedett. Hát… ezért is váltott, s csapott fel gazdálkodónak. Feladta a dunántúli munkahelyeit, családostól hazaköltözött Tiszacsegére. Négyen vannak testvérek, de egyikük sem nagyon akart a földdel bajlódni, ő vette hát kézbe az apai örökséget. Meg vásárolt is hozzá, hogy aztán pár év múlva rájöjjön, vannak földek, melyek nála is konokabbak. Az ekét kilökik, a magot megfojtják, csak a vizet meg a nádat tűrik.
És most már a halat is, bár Szilágyi Sándor szívesebben mesél a pilótamúltjáról, mint a telelőtóban alvó pontyokról, keszegekről. Nyíregyházán végzett, mint minden magyar mezőgazdasági pilóta, s kétszer is megmenekült a halál torkából. Legutóbb hét éve. Szúnyogot permetezett a csegei ártérben, mikor eltört a repülő tengelykapcsolója. Fent, negyven méteren, két utassal a hátán. De sikerült – repülős szakszóval élve – lerotálnia, azaz lesiklania, már amennyire egy helikopterrel siklani lehet. Igaz, tropára tört az amerikai gép, ám mindannyian megúszták.
Húsz éve viszont kis híján valóban odahagyta a fogát.
– Óhíd, 120 fok, egy kilométer, 11 óra 23 perc – sorolja a baleset paramétereit. – Bemutató repülésen voltam, kísérleti vegyszert szórtam ki Sümeg mellett azon a májusi napon. A szer gyulladáspontja azonban túlságosan is alacsony volt, s a forró kipufogó belobbantotta. Előbb csak a nagy hőséget éreztem, aztán megláttam a lángokat is. Automatikusan lassítottam, de a lángok előrecsaptak, s már égett a ruhám is. Az volt a szerencsém, hogy még fent a levegőben kinyitottam az ajtót. Két héttel korábban ugyanis leesett az egyik kollegám, s elmondta, ha baj van a levegőben, nyissuk ki az ajtót. Mert ha összetörik a gép, az ajtó biztosan beszorul, te pedig ott fogsz bent égni. Hát, a gép tényleg szénné égett, s én is bőrátültetésre szorultam, de élek. Köszönet a kollegáknak – érzékenyül el egy pillanatra a hangja –, akik, nem törődve a lángokkal, rohantak oltani.
Állunk a gáton, fúj a szél, szemem véletlenül egy nagy bográcsra téved.
– Jól gondolja, szeretem a vendégeket – kapja el a tekintetem. – S igyekszem meg is adni a módját. De a halakkal hadilábon állok. Jobban szeretem a vízben látni őket – mondja, aztán e-mail címet cserélünk, hogy később is tarthassuk a kapcsolatot.
Nem fogják elhinni, az övé úgy kezdődik, hogy Kamov32@... Természetesen abba is becsempészte kedvenc helikopterei nevét.