Bizonyára Önök is ismernek olyan embert, akinek ha közeledik a születés- vagy a névnapja, szeretteinek komoly gondot okoz, mivel ajándékozzák meg, hisz mindene megvan. Nekem is van egy ilyen ismerősöm, hazai mércével mérve igencsak jómódú: vidéki bevásárlóközpontokban résztulajdonos. Ennek megfelelően a budai hegyoldalban lakik, kacsalábon forgó családi házban, népes hozzátartozói körében. Jött a születésnapja, és a családi kupaktanács titokban összegyűlt, mit is vegyenek egy olyan embernek, aki naponta kétszer cseréli arany mandzsettagomb-garnitúráját. Aztán valakinek kipattant az agyából az isteni szikra: a családfőt meglepik egy manapság divatba jött kisállattal, egy vadászgörénnyel. A gondolatot tett követte, és hosszas keresgélés után az egyik állatkereskedésben 100 000 forintért kaptak egy csodálatos, felnőtt számba menő vadászgörényt.
A családfő először igencsak meg volt lepve, majd úgy döntött, hogy mégis örül a kisállatnak, amit ünnepélyes keretek között Ruprecht névre kereszteltek. A tulaj azért döntött így, mert azt hallotta, hogy ez egy arisztokrata név, és mivel a kisállat semmilyen névre nem hallgat, az már legyen grófosan hangzó. Már előre dörzsölte a kezét, hogy fognak pukkadni szomszédai, ha felesége az első vacsorán természetes eleganciával, kiskosztümje fölé nyakba veszi a kis szőrös státuszszimbólumot. Meg is hívta felső és alsó szomszédját a szülinapi vacsorára. Egyikük olajban utazik, a másik nyerőautomatákat üzemeltet, és szabadidejükben arra licitálnak, mit lehet megvenni, ami a másiknak még nincs. Amikor a fehér kesztyűs pincérek a libamájat szervírozták, a ház ura egy csettintéssel beeresztette a vadászgörényt. Kellő ámulat után mindenki dédelgetni akarta a kisállatot, röpködtek a „jaj de édes", „de cuki", „király ötlet", „hol vetted, ki csinálta?" kiáltások. A rémült Ruprecht első akciójával rögtön meg is harapta az egyik vendéghölgy lábikráját, de szerencsére a vendégek közt ott volt az ünnepelt plasztikai sebész is, aki ellátta a sebet. Megkérdeztem egy állatorvost görényügyben. Elmondta, hogy a vadászgörény régen szolgálja az embert, igaz, hogy nem budai villában. Általában a fehér színűt kedvelik, merthogy ősidőkben vadászni kísérte az embert, felhajtotta a nyulat, és ekkor volt praktikus a fehér színe, mert így még a legvaksibb vadász is a nyulat lőtte le és nem a görényt. Történt egy nap, hogy az apró állatot elfelejtették ketrecébe zárni, kiszabadult a kertbe, és elkezdett engedelmeskedni vadászösztönének. Először az olajos szomszéd több tízezret érő angóramacskáját fojtotta meg, majd az alsó szomszéd kertjében szabadon sétálgató papagáj volt a következő áldozat. A sikeren felbuzdulva a felső szomszéd vadonatúj terepjárójának több százezres téli gumijait fosztotta meg a teljes futófelülettől. A szomszédok hamar kikövetkeztették, hogy a beállott kárért Ruprecht a felelős, és egyből megromlott az egyébként megbonthatatlan barátság.
Ismerősöm elvitte a balhét, ma is fizetget jobbra-balra, és mint hírlik, már nem is szereti annyira az elhíresült vadászgörényt. Utolsó beszélgetésünkkor elmondta, mostanra letett a görény nevelhetőségéről, és egy népszerű bulvárlapban feladott egy hirdetést a következő szöveggel: „Gyönyörű szőrzetű, jól nevelt vadászgörény, családi okokból eladó.” Elmondása szerint egyetlen potenciális vevő jelentkezett, de ő még hezitál az üzleten. Kérdésemre, hogy ennyi kellemetlenség után mi tartja vissza attól, hogy gyorsan megváljon Ruprechttől, elmondta: a vevő ugyan nem sokallta a 100 000 forintos vételárat, de barter üzletet ajánl. Átveszi a vadászgörényt, és cserébe odaadja a jelenleg birtokában lévő vietnami csüngőhasú kopasz disznót, amit a felesége már megunt.
