Művészek

A kopaszt, a Zsolt nevű szobafestőt Czinege úr már ismeri. A fonott varkocsokat viselő Mantisz festőművész és belsőépítész, őt most látja először. A srácok percről percre jobban bánják, hogy szóba álltak ezzel az emberrel, mert dolgozniuk ugyan kell, de az efféle fejjel ütő és izommal gondolkodó fickókat mégis csak jobb elkerülni.
Czinege úr széles mozdulatokkal vezeti körbe félkész házában a fiúkat.
– Szép, nagy kéró ez, ugye fiúk?
A srácok bólogatnak. Látják ugyan, hogy kisebb, mint a szomszédos házak, de hát minek erről beszélni.
A boldognak tűnő tulajdonos tovább hadonászik:
– Egy talicska pénzt öltem bele, bizony. De hát milyen remek a környék!
Szegény Mantisz véleménye kissé más: taknya-nyála egybefolyik a sok parlagfűtől.
A körbevezetés után Czinege úr megáll a ház mértani középpontjának tekinthető valamiféle pultnál, nekitámaszkodik, és előadja a kulcsmondatot.
– Azt akarom, hogy gyönyörűen kifessétek a házat kívül-belül.
Zsolt, a mázoló, jobb híján a kólásdobozába dobja a csikket, és megkérdi:
– És milyen színekben gondolkodik Czinege úr?
– Nem is tudom – feleli félresikerült áltűnődéssel az expofozkodó –, kedvelem a sárga árnyalatait.
Mantisz előtt felsejlik a kiút lehetősége. Egy próbálkozást megér.
– Sárga? Hát Leonardo sajnos utálja a sárgát – mondja a festőművész, leginkább Zsoltnak, abban reménykedve, hogy Czinege úr ez esetben másvalakiket fog kiszemelni a munkára. – Ha sárgákkal dolgozunk, Leonardót nem hozhatom magammal. Csakhogy nélküle én sem jövök.
– Nahát, csak nem veletek dolgozik Leonardo is?! – kedélyeskedik Czinege úr. A srácok nem is gondolják, hogy mily kevéske sejtése van neki Leonardóról. Mert ismerős a név, a tévében is hallotta már, valami olyasmit, hogy még a pápának is dolgozott, aki pedig ilyen fejesek kecóját puccosítja, biztosan tudja, hogy miért ciki a sárga. Meg azt is hallotta, hogy Mantisznak nemrég volt kiállítása valami nagy csarnokban, és hosszú sorokat álltak ki az emberek, hogy bejuthassanak… Hát csinálják csak meg – aztán ha tetszeni fog a dizájn, akkor, bár nem fizeti ki őket, de nem kéri vissza az előleget és nem pofozza szét a fejüket.
– Fene a jó dolgotokat, művészkéim – nevetgél Czinege úr –, még jó, hogy nem a zöldet utálja Leonardo, folyton undorodnia kéne a fűtől meg a fától.
Viccesen rákérdez a mázolóra, hogy hány többletnapot jelentene, ha csak egymagában dolgozna, de végül ráhagyja a srácokra:
– Művész urak, én most elutazom két hétre, kiújult a szénanáthám, és az orvos elküldött a Bahamákra. Rátok bízom, mit csináltok. Nem kell semmi sárga, legyen szép mantiszos meg leonardós, de két hét alatt fejezzétek be, és takarítsatok is ki szépen, mert nem akarok disznóólba hazajönni. Na hallod, még hogy utálja a sárgát…
Hamarosan csak az egyre távolabbi porfelhő jelezte, hogy Czinege úr merre autózik.
A következő napon a fiúk beszereztek. Janika, a raktáros barátjuk, fél áron adta a festékeket, a festőszerszámokat pedig ingyen lopta nekik, hiszen Zsolt nem először vásárolt tőle, s talán nem is utoljára. A ház egyik szobájában útban volt néhány doboz felhasználatlan járólap és falicsempe, ezekért cserébe kaptak három rekesz sört kedvenc kocsmájuk nem sokat kérdezősködő tulajától.
Délutánra végeztek az előkészületekkel. Zsolti megtapogatta zsebében a még mindig ujjnyi vastag pénzköteget. Mind a legnagyobb címlet. Megpróbálta elképzelni, hogy mit fog rendezni a lakással a „sárgaundoros művész".
– Te! – kérdezte barátjától, miközben megbontott egy újabb hideg sört. – Szerinted tudja a csávó, hogy Leonardo a kutyád?
Mantisz elegánsan sercintett egyet, s közben megmasszírozta arcát a fájós foga fölött:
– Még nem, de hamarosan megtudja…