A mérleg

Mint miniszter, nagyon nyitott kommunikációt folytat. Az életrajza is fent kering a világhálón. Fordulatokban gazdag, filmvászonra illő. 1967. október 6-án született Újfehértón, szegény paraszti családba. Tanyán élt, míg a tsz-szervezés el nem érte a családját, s be kellett költözniük Újfehértóra. Ez szinte földönfutóvá tette a családot, a mindennapi megélhetés is nagy gond volt. Vissza szokott emlékezni életüknek e komor időszakára?

– Akkor már a föld tagosítása megtörtént, de maradt még egy kis tanya, ahol a jószágoknak megtermett a takarmány, kis konyhakerttel, gyümölcsössel, szőlővel, összesen 2-3 hektáron. Ezt az életformát vették el, mikor rácsaptak az asztalra, és a Zákány-dűlő tanyasorát elvették, s összedöntve az épületeket, lett a helyén és környékén nagyüzemi juhlegelő. Ami igazán szörnyű volt, hogy egy életformát szakítottak meg, hiszen az a jóban-rosszban összetartó bokortanyai közösség szétesett. Én ott nőttem fel hatéves koromig, s hallgattam a felnőttek szavát. Jó vizű kutunk volt, ezért a kaput mindig nyitva kellett tartani, s aki arra járt, bejöhetett megitatni a lovát. Ha már bejött, akkor beköszönt anyámnak, ha apám is otthon volt, előkerült egy pohár bor is, így érkeztek a friss hírek is. Na, meg a Szabad Földből! Ahogy a postás hozta, mi, gyerekek már szaladtunk érte, és a rajzos mesét tartalmazó oldalakat néztük. Már gyerekkoromtól fogva hozzászoktam ahhoz, hogy a Szabad Föld a veranda szerves része volt, s ha bárki jött hozzánk, megnézte, beleolvasott, s mindez beszélgetést indikált… Arrafelé homokos a talaj, ezét a korai újkrumpli este a kútnál lett megmosva, felpakoltuk a lovas szekérre, és este indultunk, hogy hajnalra odaérjünk a balmazújvárosi piacra. Hét-nyolc gazda termése fért fel. Nagyon sokat tanultam ebből, segítettem apámnak a kétkarú mérlegnél, egyik oldalon a súly, másikon a krumpli. Próbáltam pontosan mérni az egészet, de apám mindig mondta, tegyél rá még egy krumplit. De miért, ez így ráfizetés? – értetlenkedtem. Nem, ez a következő vásárlás előlege – mondta erre apám. 

Debrecenben, a Balásházy János Mezőgazdasági Szakközépiskolában érettségizett állategészségőrként, majd beállt fejőstehenésznek?

– A család minden rosszat megélt, a világháborút, az 1956 utáni megtorlást, egy része Amerikába emigrált, majd visszajött, s földet vásárolt, amelyet tőlük elvettek. A tsz-be állás sem volt egyszerű, nagyapám körmeit letépték, a nagymamát megverték… Anyám azt szűrte le ebből, hogy amit megtanulsz, azt nem vehetik el tőled, így gim­ná­zium­ba jelentkeztem, de nem vettek fel, az osztályfőnök azt írta a papírra, hogy „kulák gyerek nem való értelmiségi pályára”. Maradt tehát a mezőgazdasági középiskola. Mikor azt elvégeztem, a szüleim már azt támogatták volna, hogy legyek állatorvos, de én azt láttam abban, hogy elhullott állatokat kell boncolni, magzatot darabolni, beteg állatokkal foglalkozni, én nem akartam. Inkább agrármérnöknek tanultam volna, ám azt valójában az édesapám nem támogatta, mert elképzelhetetlen volt számára, hogy azt a szakmát választom, amit azok az emberek gyakoroltak, akik elvették tőlünk a földet. Úgyhogy nem jelentkeztem sehová, és a továbbtanulási hajcihőt úgy oldottam meg, hogy beálltam fejőstehenésznek a hajdúdorogi állami gazdaságban. Megvan a munkakönyvem is: „fejőstehenész 12 forint ötven fillér órabérért”. Végül a volt tanáraim agitálásának köszönhetően édesapám beleegyezett a továbbtanulásba, sőt a kitűnő tanulmányi eredményeim miatt a debreceni agráregyetemre felvételizni sem kellett volna. Elővettem egy térképet, s megnéztem, hol van Újfehértótól a legtávolabb agrárképzés, nos, így kerültem Mosonmagyaróvárra, ahol 1992-ben szereztem agrármérnöki diplomát. Az odaútra volt pénzem, úgyhogy az egyetem mellett zöldségboltokban dolgoztam, kerteket ástam, korrepetálást vállaltam.

Ezt értem. De az egyetem után mégis hogyan lett a hegyeshalmi vám-és pénzügyőrségen zászlós?

– 1987-től 1992-ig jártam egyetemre: a rendszerváltás idején. Tanulmányi szerződésem volt egy nyíregyházi gazdasággal, ám azt időközben privatizálták. Küldtek egy levelet, hogy nem kell visszafizetnem az ösztöndíjat, de oda már ne menjek, mert nincs munka. Akkor mégis hogyan tovább? Keleten nagy volt a munkanélküliség, így vám- és pénzügyőr lettem. Idetartozik egy szép emlék: amikor állattenyésztésből szigorlatoztam, az akkori dékán, Kovacsics János professzor úr azt javasolta, hogy maradjak ott egyetemi oktatóként. Ez tetszett is, ám akkor jelentős változások történtek a kisdoktorik, PhD-k, tudományos fokozatok körül, ezért nem adódott végül lehetőségem tanítani. Mígnem karácsonykor útlevelet kezeltem, s Kovacsics professzor úr elképedve adta át nekem a dokumentumot. Mit keresek én itt? Feleségem van, gyermekem van, albérletben élünk, valamiből meg kell élnünk – feleltem neki zavaromban. És történt egy szerencsétlenség, hogy elhunyt egy középiskolai tanár, így hetek múlva már Győrben, a Veres Péter Mezőgazdasági Szakiskolában mérnök-tanárként tanítottam állattenyésztéstant és takarmányozástant. Innen már óraműpontossággal haladtam tovább: 1994 őszétől a Pannon Agrártudományi Egyetemen először tanszéki mérnökként dolgoztam, majd egyetemi tanársegédként, s végül egyetemi adjunktus lettem. Kinevezett egyetemi oktatóként sertéstenyésztés-tannal, nyúl- és prémesállat-tenyésztéssel és méhészettel ismertettem meg a hallgatókat. 2008-ban egyetemi docensnek neveztek ki. Ez utóbbi tárgyból egyetemi jegyzetet írtam.

Hét éve agrárminiszter. Már hazai és nemzetközi viszonylatokban is muszáj gondolkodnia. Megalakult az Erdészeti Klímaadaptációs Fórum. Miért van erre szükség?

– Pusztulnak az erdei fenyők, a kocsányos tölgy és a bükk is távozik, ezt nehezen éljük meg. A trianoni fájó seb elvitte az erdeink nagy részét, de az elmúlt száz évben meg tudtuk duplázni az erdőterületeink nagyságát. Most arra készülünk, hogy a 24 százaléknyi, fával borított arányt 27 százalékra emeljük. A fásítási programhoz szükségesek a szakemberek, merthogy erdőt az unokáinknak ültetünk, de nem mindegy, hogy ötven év múlva mi fog itt megmaradni. A modellezhető és várható ökoszisztémákhoz szükséges megtalálni a megfelelő klónt, fafajtákat.

2020 óta dinamikusan nő azon fiatalok száma, akik az agrárképzésben kezdik meg felsőfokú tanulmányaikat. Ebből mire következtet?

– Ez az egyik legfontosabb eredménye az én munkámnak. Az a szemléletváltás, amelynek be kell következnie, hogy az agrárium területén dolgozni presztízs, a paraszt szó ne jelzőt jelentsen, hanem egy olyan életformát, amelynek kiemelkedő helye van a társadalomban. A vidék gerincéhez, a vidéki megmaradásához, a paraszti létformának, gazdai adottságnak óriási szerepe van. A legsokoldalúbb, leginnovatívabb, leggyorsabban változó ágazatról beszélünk, amelynek a legnagyobb a perspektívája, hiszen amíg ember él a földön, addig enni és inni kell. 

Ebben az ellátásban az egész családja jócskán érintett. Hárman vannak testvérek: Zoltán húsipari szakmunkás, László szakács. Milyen velük a kapcsolata?

– Az egy külön szám, amikor mi összejövünk. Gyermekkorunkban azt fogadtuk meg, hogy én leszek az állattenyésztő, a középső öcsém, aki levágja, a kisebbik öcsém pedig, aki megfőzi. Ez hellyel-közzel teljesült is. Ők aztán szembesítenek a valósággal. Én meg vagyok nyugodva, hogy a megalkotott rendelet jó, de a velük folytatott kötetlen beszélgetéseken jöhet azért hidegzuhany. „Meg a hülyeség” – mondják, és kapom is az ívet. Csak néhány nagyon egyszerű példa. Amikor azzal szembesültünk, hogy a kisüzemi húsfeldolgozásban megadott heti sertésszám alacsony, mert közben az értékesítésben piaci­ sikerek vannak, egy rendeletben megnöveltük a feldolgozható sertésszámot. Igen ám, de közben a kilogrammarány megmaradt. Mégse lenne jó, ha eljönne a vékony sertések kora. És ezt senki nem vette észre, na de az én testvérem igen! A kisebb öcsém közkonyhán szakács, és szenvedi a sófogyasztás minimalizálására törekvő kormányzati szándékot. Szerinte fokozatosan kellett volna azt megtenni, mert látja, hogy a gyermekek ebédnél a zsebükből előveszik az otthonról hozott sószórót. Persze, ha otthon disznót ölünk, zsírt sütünk vagy toroskáposztát készítünk, vagy akár egy üveg bort iszunk, én is sok jó tanáccsal gazdagodom, amelyekkel segítenek a földön két lábon való állásban.

Eléggé két lábon áll. A közösségi médiában maga kezeli a miniszteri oldalát, sőt még az udvariatlan megjegyzésekre is válaszol. Kiderül, hogy a családjával Mosonmagyaróváron él, ma is tart állatokat – tyúkok, ludak, kacsák is hozzátartoznak az életéhez, s ga­lam­bászkodik is, méhészete pedig népszerű a városban. Na és a kert! Ma hétfő van. A világhálóról tudom, hogy tegnap éppen vándorpoloskákat permetezett.

– Sokfelé járok, mert az agrárium nem Budapesten van. A szekeret jó irányba kell terelni, s ne csak a tesóim mondják, hogy valami nincs rendben, hanem azt Jóska bácsi, Pista bácsi, bárki megteheti, hiszen ők a hétköznapokban tapasztalják meg azokat a küzdelmeket, amiket én itt, Budapesten rendeletalkotással, jogszabállyal, vagy éppen Brüsszelben, az ottani döntéshozókkal szemben. 

Létezik még a Piróka népzenekar, ahol brácsán kontrás volt?

– Ó, már csak emlékeiben él, de a baráti köre igen. Én hegedülni tanultam, de prímásuk már volt, úgyhogy azt mondták, tanuljak meg brácsázni. És én lementem a kollégiumi kazánházba, mert gyilkos dolog ám kontrázni egyedül, tapasztalni, hogy a három húr hogyan szólal meg egyszerre, akkordozni, ritmust próbálni. De később csodálatos érzés volt hárman-négyen összehajolni és elkezdeni játszani egy mezőségi vastag ritmust vagy szatmári verbunkost. Amikor a G-húr megszólal, és elindul az egész…