Kapásra várva

Tapasztalt horgászoktól hallottam, hogy szeptemberben lehet jól márnát fogni, de megtapasztalnom még sosem sikerült. Pedig a Felső-Tisza, ahol a leggyakrabban horgászunk, tele van velük. A paduc mellett néha nem is lehet fogni benne mást, csak márnát.
No de majd most! - pakoltuk nagy reménységgel a kocsit szeptember második péntekén. Ragyog a nap, a Tisza megnyugodva, irány hát Milota, a tarpai füzes, ahol hatalmas kanyart rajzol a folyó. Az innenső oldalon finom kavics és selymes homok, a túloldalt rohanó, mély víz, meredek, szakadó part. Köztük meg egy akkora langó, hogy két futballpálya is beleférne. Ha valahol van márna, akkor ott lennie kell. Meg persze süllő, balin, harcsa is.
Milota tündéri szatmári falu, és, hál' istennek, jó messze fekszik mindentől. Így aztán ott idegen horgásszal nemigen találkozik az ember. Az idegenek legfeljebb mi vagyunk. Ám harminc éve járunk már oda, úgyhogy barát mindenki. Pláne a horgászok. Rossz hírekkel fogadnak bennünket. Nem megy a hal. A mi kedvünket azonban nem lehet elvenni. Hát még amikor meglátjuk a Tiszát! Kristálytiszta víz, s ami a legfontosabb, kint van minden porond, zátony, sziget. Válogathatunk a horgászhelyekben.
A porondon verjük fel a sátrat, s fent ragyog még a nap, amikor már javában etetünk. Szeptember 9-e van már ugyan, de mellig gázolunk a vízbe, onnan szórjuk, minél messzebbre, a haleleséget. Aztán bevetjük a horgokat. Én csak úgy, hagyományosan fenekezek, a cimborám viszont úsztatni akar. Méregdrága gyűrűs botokkal kísérletezik, de a küsz - ami itt: lóga - lelopja minden csaliját. Áttér hát ő is a fenekezésre. Etetőkosár, egy horog, s be a langóba, ahol a lassú meg a gyors víz találkozik.
A négy bot azonban meg sem moccan. Pedig új, rezgőspicces rudakkal dolgozunk, melyek az ujjnyi keszeget is jelzik. Másfél óráig bírom a semmit, aztán fogom a kis pergető botomat, s megyek, megnézem a zátonyokat. Viszem a villantóstáskát is, mert ki tudja, mire éhes a balin, a domolykó. A túlsó, ukrán oldalon is villantózik egy félpucérra vetkőzött ember. Átkiáltok, hogy van-e már valami, mire felmutat egy füzér halat. "Telény!" - kiáltja, ami erre a domolykó neve. Látom, hogy körforgó villantóval perget, azt kötök fel én is. Közben a szomszédnak kapása van, hátrál szaporán fel a partnak. És elkövet egy nagy hibát. Felemeli magasra a halat, persze hogy az azonnal leveri magát a horogról. De a koma csak nevet, mosolygok én is.
Másnap reggel viszont már nem nagyon van kedvem mosolyogni. Áthorgásztuk a fél éjszakát, át a hajnalt, de összesen vagy három kiló paduc rugdos a szákban. Estére sincsen sokkal több. Pedig kipróbáltunk minden módszert, botot, csalit. Lágy sajt, kemény sajt, büdös sajt, vékony giliszta, vastag giliszta, kis szemű tengeri, nagy szemű tengeri, csonti, pufi, rizs - teljesen mindegy. Én már unom, a legjobbkor toppan be egy távoli barátunk. Beférne-e még a sátrunkba? - érdeklődik. Hogyne, mondom, én úgyis bent alszom a faluban valamelyik cimboránál.
Rosszul alszom, mert mi lesz, ha pont most fogják majd a sokat. Reggel hatkor már lent vagyok a vízen, kérdem tőlük: "Na, mi van?" Némán intenek a szákra. Feltűröm a nadrág szárát, belépek a szákért. Megemelem - s mintha tíz gránát robbant volna fel benne. Elhűlve nézem az éjjeli zsákmányt. Háromkilós amur, kétkilós süllő, paducok, és... - és márnák! Két-két és fél kilósak lehetnek. "Ez csak a nagyja, a kicsiket visszaengedtük" - mondják, és délben, halsütés közben végre mesélni kezdenek okulásképpen. A csontit és a nagy szemű kukoricát vette fel a hal, de csak alkonyatkor és pirkadatkor. Meg hajnali kettő és három között, a nagyja mind akkor kapott. Amúgy újhold volt, a víz 18 Celsius-fokos, a vízállás mínusz 198 centiméter.
Aki okos, tanulhat belőle.