Bozsik gazda tollából

Egyik legrégebbi gyümölcsünk a körte. A vadkörtefák termését már a honfoglaló magyarok is gyűjtötték. Középkori írásos emlékeinkben, akárcsak az almák esetében, körteneveket is találunk.
A körtefa melegigényesebb, mint az almafa, ezért a hideg északi szelektől védett, enyhe lejtőkön fejlődik a legjobban, ahol a téli fagyok sem okoznak kárt benne. Sok vizet igényel, azokon a területeken terem a legjobban, ahol évente legalább 700-800 milliméter csapadék hullik. A könnyen melegedő, középkötött vagy homokos vályogtalajokon érzi jól magát, de a tápanyagban gazdag barna homoktalajon is jól tenyészik. Meszes vagy erősen kötött talajokon gyengén fejlődik, és gyümölcse is erősen kövecsessé válik. A körtefajták gyakorlatilag önmeddők, ami azt jelenti, idegen virágporra szorulnak. Szaporítására alapvetően kétféle alanyt használtak, a vadkörtét és a birset.
Gombabetegségei közül legjelentősebb a varasodás és a monília. Kártevői közül a pajzstetveket, a levéltetveket, a recés körtepoloskát, a hajtástörő eszelényt, a poloskaszagú körtedarazsat, a körtemolyt és az almamolyt kell megemlíteni.
A régi kertekben még ma is fellelhetünk olyan különlegességeket, mint a Macskafej körte, a Szegfűkörte és a Citromkörte. Ezek is megtalálhatók a hazai körtegénbankban Újfehértón, a gyümölcskutató intézetben, ahonnan ritkaságnak számító nosztalgiafajtákat is lehet igényelni. Érdekesség, hogy a hivatalos Nemzeti Fajtajegyzéken található körték közül olyan ászok, mint a Bosc kobak (népiesen Alexander), a Hardenpont, a Papkörte és a Vilmos körte mind az 1700-as években születtek. További meghatározó fajták, mint a Clapp kedveltje, a Diel vajkörte, a Giffard vajkörte, a Hardy vajkörte és a Kieffer körte, az 1800-as években látták meg a napvilágot.
Az Árpával érő körte pedig már több mint ötszáz éves múltra tekint vissza. Szikszai Fabriczius Balázs így tesz róla említést: Arpaual érő kortueli. Lippay pedig ezt írja róla a Posoni kert című könyvében: ,,Árpával érő, sárga kerekded, valamennyire kásás, nem tart sokáig.” Származása ismeretlen, már az ókori római írók is ezen a néven említették. Igénytelen, mindenütt jól megterem. Június végén, július elején érik, tehát az árpával egy időben. Közeli rokona a Búzás vagy Búzával érő körtének. Gyümölcse kicsi, megnyúlt, szabályos körte alakú, színe citromsárga, napos oldalán aranysárga. Kocsánya igen hosszú, terméshéja vékony, sárgászöld, a napos oldalon kissé vörhenyes.
Húsa fehéres, félig olvadó, gyengén illatos, állománya igen ikrás, kellemesen édeskés ízű. Húsában a kősejtek kicsik, alig észrevehetőek. Szotyósodásra hajlamos, ezért nem tartható el sokáig, tehát frissen, egyenesen a fáról kell megenni. Porzó fajtái a Vilmos körte és a Giffard vajkörte. Fája edzett, erős, buja növekedésű. Laza, terebélyes koronájú, nagytermetű fát nevel. Termőképessége jó, elsősorban házikertbe ajánlható fajta.