Kapásra várva

A magyarok kezdik megint felfedezni maguknak a Balatont. Természetesen nem akarnak semmi mást, mint fürödni, napozni, lustálkodni, de van, aki éjjel-nappal csak horgászni szeretne, pontyra meg keszegre. Amiket meg tudnának fogni otthon is, mondjuk az intenzív, telepített halakkal zsúfolt horgásztavakon.
Én viszont azt javaslom, próbálkozzanak a tipikus balatoni halakkal. Mondjuk a fogassal meg a kősüllővel, bár az igazi a garda, az angolna, és szívem szerelme, a balin – szebbik nevén a ragadozó őn.
Kétségkívül az angolna a legtitokzatosabb édesvízi hal. Még a mai napig sem tudni, hol is ívnak pontosan. A legelterjedtebb nézet szerint Közép-Amerika partjainál, a Sargasso-tengeren. De csak az amerikai angolna – állítják mások –, ami egyébként pont olyan, mint az európai testvér, csak a mienk nyolc-tíz hátcsigolyával többet számol. Ám ha nem a Sargasso-tengeren, akkor hol? Rejtély. Az biztos, hogy a Balatonban vagy a Tiszában nem, de nem is a mi tisztünk ezt tisztázni.
Én sokáig nem ismertem az angolnát, mígnem aztán vagy harminc éve a tihanyi köves parton felfigyeltem három furcsa figurára. Kezükben egy-egy frissen letört, kétméteres faág, azon ugyanolyan hosszú zsineg, horog, kishal, és horgásztak. A parti kövek közötti lyukakba lógatták a döglött sneciket. NDK-s horgászok voltak, sokan megmosolyogták őket. De mikor hozzákezdtek aprítani az angolnákat! Fényes nappal, a méteres vízen! Azonnal kipróbáltam én is a módszerüket, de nem fogtam semmit. Éjjel viszont igen – de csak szeles, viharos időben.
Ugyanígy járok a gardával is mindig, a Balaton talán legismertebb halával, amiből valaha főleg olajos halat csináltak. Pikkelyéből gyöngyeszencia készült, mely a gyöngyházfényű körömlakk és a műgyöngy egyik alapanyaga volt. Ma persze már a műanyag vezet ott is, de a húsa hál’ istennek pont olyan finom, mint a régi időkben, amikor a tó körül élők még „látott halnak” hívták. Az őszi lehalászáskor a tihanyi dombokról figyelték a félsziget csúcsánál lévő legmélyebb, tizenkét méteres vízben gyülekező gardarajokat, és felülről irányították a kézzel hajtott halászhajókat a csapatok bekerítésére. Valamikor a nyílt vízen csónakból, csali nélkül, nikkelezett apró horoggal és műléggyel horgásztak rá a legeredményesebben. Ma, a modern felszerelések korában inkább a keszegezésnél használt felszerelés a nyerő. Én is ezzel várom őket, no meg csontival, gilisztával, de csak szeles időben.
Szélcsendben balinozok. Igaz, nem csupán a Balatonban, hanem mindenütt, ahol csak meghallom, meglátom a rablásait. A balinban ugyanis pont az a legjobb, hogy látja, hallja őket a horgász. Ráadásul a nap legunalmasabb óráiban, amikor az ember nem tehet mást, csak napozik, szunyókál, fürdik vagy mondjuk olvas. Én legfeljebb olvasok, de többnyire hallgatózom, pásztázom a vizet. A nyílt, feszített víztükörnél elég a szabad szem, de a fodrozódó víznél nem árt a messzilátó. Könnyebben észrevehető a rablás.
De akkor aztán kézbe a bot, vállra a táska, s irány. A déli parton sajnos rengeteget, van, mikor két-háromszáz métert is menni kell a vízben, hogy közel férkőzzünk a rabló csapathoz. Az északin azonban sokszor a partról is el lehet őket érni. Ólommal, műléggyel. Szinte mindig a fehér légy a nyerő.