Korai vendégek

Ballagok a tokaji Tisza-töltésen, s már majdnem elérem a híres, városszéli vadkörtefát, amikor mintha valami megmozdult volna előttem a fűben. Április legelején járunk, s az elmúlt napok bőséges esői után úgy megindult a fű, mintha sose akarna megállni. Jól mondják azt, hogy ilyenkor már baltával se lehetne visszaverni a földbe a zöldet, most meg már arasznyi, könnyen eltakar akár egy nyulat is, de egy menyétet, vakondot biztosan. 

Az a mozgó valami is menyét, vagy vakond lenne? 

Nem látom még, mert vagy húsz méterre van tőlem. Azt látom csak, hogy meg-megvillan valami furcsa tarkaság, aztán persze megoldódik a rejtély, mert felrepül egy gyönyörű madár, egy színpompás búbos banka. Nahát, csodálkozom, már itt vagytok ti is? Hiszen a búbos banka az egyik legkésőbb visszatérő madarunk, van, amelyik egészen április végéig húzza, s mikor hazaér, már virágzik a májusfa és az akác is javában bimbózik. 

Valamikor régen, a kilencvenes években, amikor megvolt még otthon, Pályiban a téesztől örökölt két sor szőlőnk, metszés közben hallottuk minden évben először a hangját. Pályinak az része homok, gyönyörű dombokkal, fasorokkal, elhagyott, régi gyümölcsfákkal, északi része pedig pompás akácerdőkkel – nagyon szerette a banka. Érdekes módon a téeszszőlőben sose láttuk, de még csak nem is hallottuk, a fasorok felől azonban gyakran. Jó melegek voltak már akkor, atlétára vetkőzve metszettük a rizlinget, s közben kortyolgattuk az istenadta nedűt. Azóta se ittam olyan pompás, zöldessárga bort, pedig kerestem, s a pénzt se sajnáltam érte. Hiába, nyomába se ért egyik sem a cinkéshegyi rizlingünknek. 

Azt nem tudom, fent a tokaji hegyen mit isznak a metszők, gyanítom, hogy a többség vizet, legfeljebb teát. Ezek a metszőbrigádok ugyanis profik, nem csak úgy szórakozásból járják a hegyet, mint mi annak idején Pályiban. Tizenötezer forint a napszám, de azért meg kell dolgozni! Szusszanni azért lehet, s tán még egy kis szemlélődésre is jut idő. Én a napokban akartam felkapaszkodni a hegyre, hogy lássam, a mandulafák rózsaszínje mellett mik azok a fehér foltok, de rossz utat választottam, s elfogyott a levegő. De azért feljutottam jó messzire, egészen a fehéren virágzó vadszilvafákig, s ha már fent voltam, körül is néztem. Előttem volt a fél Bodrogköz meg az egész Taktaköz, még az ötven kilométerre lévő leninvárosi tornyok is ide sejlettek. De engem nem a kémények érdekeltek, hanem az alattam lévő holtágak, tavak. Távcsövemmel madarakat kerestem. Fel is tűnt vagy tíz hattyú, de ez meg se lepett, hiszen kisebb csapataik egész évben a rakamazi, nagyfalusi holtágon tanyáztak, s még a keményre fordult idők se tudták elűzni őket. A rakamazi vasúti híd alatt gyülekeztek, s gondosan ügyeltek rá, hogy legalább fél teniszpályányi víz jégmentes maradjon. Vadkacsák is segítettek abban, hogy kifürödjék a jeget. De a munka nagyját a hattyúk végezték. 

Fent a hegyen a virágzó mandulafákon, szilvafákon kívül még nem nagyon látszik a tavaszt, lent a Tisza- meg a Bodrog-közi hullámtér viszont már szinte teljes zöldben. Már a nyárfák is nagyban rügyeznek, a füzek pedig mind kisliba­zöld­ben. Szabályos árnyékot vetnek a vízre, ami terebélyesedik, ha szerencsénk lesz, talán még a Bodrog­zugot is elönti majd. Mert árad a Tisza, épp tegnap telefonált a barátom, hogy Olcsvánál nem jár a komp, az áradó Tisza visszaduzzasztja a Szamost. Most azonban még a Bodrog­zúg száraz, csak a tavakban, erekben csillog a víz. Ám üresek még. Üres a Fekete-tó, a Nagy-tó, s üres a Zsaró-, a Török-, a Deák-ér is, de tudja azt minden vízen járó, mi lesz itt, ha megjön az ár. Hemzsegni fog a sok madár, s ha levonul a víz, talán még több lesz a tocsogókban. Tele lesz élelemmel, csigákkal, férgekkel a föld, a fiókák se fognak éhezni. 

De búbos bankát ne keressünk majd bent a mocsárban. Szereti ugyan a nedves földet, de a sáros pusztaságot kerüli.