Gubacsok és darazsak

Az erdőket, fasorokat járva gyakran különös, dióforma képződményekre lelhet az ember – gubacsokra. A furcsa gömböcskék növényi szövetburjánzás eredményei, melyet a növényt megszúró és a szúrás járatán keresztül a petéit a növénybe juttató rovar vált ki. Gubacsképzésre gombák, fonálférgek, atkák is késztethetnek növényeket, de a leglátványosabb gubacsok okozói a rovarok, közülük is a gubacsdarázs, mely néhány milliméteres rovar. A növénybe juttatott petéből kikelő lárva olyan anyagot bocsát ki, amely szövetburjánzást, változatos méretű, formájú és kinézetű gubacsok fejlődését indítja el. A lárva a kialakuló gubacs közepén lévő barlangban fejlődik, s az őt körbevevő gubacsszövettel táplálkozik. A kifejlődő darázs végül kirágja magát a gubacsból, s elrepül. 

A gubacsdarázslárvának néha akadnak kéretlen társbérlői, például olyan lepkék vagy más rovarok, melyek a már kész „lakásba” helyezik el petéiket. A legtöbbször békésen megfér a főbérlővel, nem akadályozzák egymás fejlődését. Vannak veszélyes betolakodók is. A für­kész­da­ra­zsak lárvái felfalják a gubacsdarázs lárváját. A gubacs külső, keményebb burka és a rajta található kitüremkedések, tüskék is a lárva védelmét szolgálják. Az egyik legnagyobb és látványos gubacs a tölgyfákon fejlődik ki. Több mint kilencven gubacsképző darázsfaj kötődik tölgyfajokhoz. A legismertebb a kocsányos tölgyet látogató nagy magyar gubacsdarázs, pontosabban a gömbölyded, rücskös, nagy gubacsa, melyet a cserkészek, később az úttörők használtak nyakkendőik díszeként, átfúrva a nyakba vetett kendő két részét fogták össze, nem kellett csomót kötni rá. 

Hajdanán Magyarországon az erdészeknek, erdőkerülőknek fontos mellékkeresete volt a gubacsgyűjtés, mivel azt magas csersavtartalma miatt állatbőrök cserzéséhez, tintakészítéshez, textíliák festéséhez sokfelé felhasználták. A népi gyógyá­szatban a felvágott gubaccsal vérző sebeket húztak össze, fertőtlenítettek vele.