Galambhús lábadozóknak

Kezdetben csak az udvar körül élők juthattak hozzájuk, de idővel a köznép tulajdonába is került belőlük. Ám ekkorra már nemcsak az igazságos Mátyás halt meg, hanem nyakunkon volt a török is. Volt, ahol az emberek a török megjelenését ennek az elegáns galambnak a feltűnésével párosították, ezért török galambnak nevezték el.

Az oszmán hódítók egyébként valóban hoztak magukkal addig hazánkban nem ismert fajtákat. Nemcsak galambokat, hanem például arab telivér lovakat, keleti típusú kopókat, de dísznövényeket is, például a rózsát. A törökök már több ezer éves galambtenyésztési kultúrával rendelkeztek, s kedvenc szárnyasaikat is magukkal hozták. Viszont ezek kifejezetten kis testű, olykor mérsékelten kontyos, ritkán rövid tollakkal fedett lábúak voltak, tehát egyáltalán nem hasonlítottak a magyar óriásgalambhoz.

A XX. század második felében több expedíció is indult annak kiderítésére, hogy befolyásolta-e a magyar óriásgalamb kialakulását a török megszállókkal érkező galambállomány. E célból nemcsak a mai Törökország területét, hanem Iránt, Irakot, Jordániát is bejárták német és magyar kutatók, hogy az ott élő házigalambokat megvizsgálva felleljenek esetleg a magyar óriás fajtajellegével bíró egyedeket. De ilyeneket nem találtak, ez is közvetett bizonyítéka annak, hogy e nemzeti galambfajtánk valóban a magyar földön alakult ki.

A török kiűzését követően egészen a XX. század elejéig megmaradt a török galamb elnevezés, s csak az 1910-es években kezdték magyar házi óriásként, illetve magyar óriásgalambként emlegetni. De csak 1960-ban fogadták el hivatalos fajtaleírását – 2004-ben viszont már az Országgyűlés, mint élő nemzeti örökségünket, védett őshonos állatfajtáink jegyzékébe vette. Ma leginkább szépségéért tartják, de gazdasági haszonállatként is megállja a helyét. A belőle készült töltött galamb vagy leves nemcsak az ínyencek áhított csemegéje, hanem a betegeknek is egyik legjobb tápláléka. Hosszú évszázadokon keresztül a gyengélkedőknek galamblevest adtak, s ma is bizonyítottan a galambhús az egyik legkönnyebben emészthető, legtöbb tápanyagot tartalmazó húsféleség.

Aki tartásukra vállalkozik, annak viszonylag nagy hellyel kell rendelkeznie, hiszen a szárnyuk fesztávolsága akár az egy métert is elérheti. Fontos, hogy még a költési idő megkezdése előtt a gyönyörű, legalább tizenöt centiméter hosszú lábtollazatot alaposan meg kell kurtítani. Erre azért van szükség, hogy ne törhessék össze a tojásokat, ne ránthassák ki az apró fiókákat a fészekből. Ezek az egykilósra is megnövő galambóriások kiváló nevelők, páronként – megfelelő takarmányozás mellett – évente akár tíz-tizenkét fiókát is felnevelnek. Gyakorlatilag minden színben elfogadottak a fehértől a feketéig, de a háromszínű egyedeket kizárják a tenyésztésből.