Ahol állva tapsolt a zsűri

Még néhány perc, és színpadra lépünk, hogy előadjuk hat párra tervezett koreográfiánkat. Látványtánc Európa-bajnokság, Világkupa – ízlelgetjük magunkban a szavakat. Bár tőlünk akár bolygóközi versengés is lehetne: a sok pomponos kislány közt úgy érezzük magunkat, mintha a Holdról jöttünk volna. Egyikük meg is kérdezi csapattársamat: – A néni is táncolni tetszik?

Látszik, még nem hallotta a kifejezést, hogy senior kategória. Különben tudná, hogy a társastáncban azokat a párokat nevezik seniornak, mely kettősökben legalább az egyik fél már betöltötte a harmincötöt. Tizenkét fős csapatunkban egyedüliként rontom a seniorság átlagát, a többiek bőven meghaladják a bűvös határvonalat.

A Szvitacs házaspár például huszonöt évvel. István rendíthetetlen nyugalommal álldogál a függöny mögött, azt mondja, egyetemi tanárként megszokta már a szereplést.

– Azért mégiscsak más a kisujjadban lévő tananyagról beszélni a katedrán, mint nemzetközi pontozóbírók előtt keringőzni vakító reflektorfényben, színpadon – próbálom kizökkenteni, de nem lehet.

– Mindkét helyzetben azt adom elő, amit tudok – érvel magabiztosan. Azért hozzáteszi: ha most tévesztene, azzal a csapat munkáját rontaná el. Ilyenről azonban szót se ejtsünk! Baranyai Szilárd csapattársunk így is elég ideges. Nem értem, miért, ő civilben speciális mentő, hozzászokhatott a katasztrófahelyzetekhez…

Nézem a többieket: Nohel Ági és élettársa, Simon Péter a rangidős, ők épp a jó tartást gyakorolják, egy-két lépést átismételnek. Benczesékhez, Monoszlaiékhoz és Szvitacsékhoz hasonlóan ők is versenykönyves egyéni párosok. Indultak már jó néhány megmérettetésen, de most szüneteltetik az egyéni versenyzést. Konkurencia hiányában ugyanis egymással küzdöttek, s olyankor inkább rivalizáló tinédzserként, mint érett seniorként viselkedtek. Pszichológusi vénával megáldott edzőnk, Józsa János ekkor indítványozta: tanuljunk be inkább egy közös formációt, amiben a párok nem egymás ellen, hanem együtt dolgozhatnak.

– Higgyétek el, hogy a szakma berkeiben példaértékűnek tartanak és elismernek benneteket. Szemben Ausztriával, ahol több száz páros versenyez, nálunk még kuriózumnak számítotok. Szeretném, ha megmutatnátok itthon is, hogy a tánc korfüggetlen – biztatott bennünket jó szóval még az Európa-bajnokság előtt.

A mikrofon hangja ránt vissza a jelenbe: „Ritmo Sporttánc Egyesület, Pécs”. Úristen, ezek mi vagyunk! Utolsó simítás a fellépőruha stóláján, gyors tapintás, a csillogó hajdísz stabil-e. Hogy is mondta Jani? Lányok: mosoly, fiúk: nagy arc! Indulhatunk. A lábunk csak addig remeg, amíg fel nem hangzik a zene. A koreográfia beindul, akár már hátulról visszafelé is el tudnánk táncolni, annyit gyakoroltuk. Belefeledkezhetünk hát a mozgásba és a szerepbe, amiben a férfi a határozott irányító, a nő pedig a jelzéseket érzékelő és követő, alkalmazkodó fél. Mert akárhogy is működik az élet egyéb területein, a társastáncban az ősi, ösztönös szereposztás érvényesül, különben a produkció szétesik. Forgás jobbra, vissza, karok a levegőbe, négy-öt-hatra finoman le.

Vége. A taps hangos, jók voltunk. A területi versenyen a zsűri állva tapsolt, az országoson ülve. Tőlünk most akár fel is ugrálhatott, mivel semmit nem látunk a reflektoroktól. Aranyérmet is kaphatnánk – ha nem lett volna még egy csapat a kategóriánkban. A különdíj és az edzői gratuláció viszont így is osztatlanul a miénk. S az is, amiről Szvitacs Kati idefelé jövet beszélt:

– Szerintem az egészben az a legjobb, hogy idősebb korunkban is találtunk olyan közös szórakozást a férjemmel, amiben mindketten igazán jól érezzük magunkat.