Dübörög a szőrös torpedó

Röfi-nézés közben mesél az állatszeretetéről ismert miskolci természetfotós-újságíró a miskolci vadasparkban. Visszaemlékszik gyerekkorának mezőcsáti nyaraira, ahol nagyapja református lelkész volt, és az udvaron mindig boldogan tobzódott az állatseregletben: baromfifélék, kutyák, macskák között, de a szomszédban tehenek, lovak is voltak.

– Én a nagyira ütöttem, akinek csodálatos érzéke volt az állatokhoz, a növényekhez! – emlékszik vissza Kiss József. – A faluban csak neki sikerült száz pulykacsibéből 95-öt felnevelni, pedig a pulyka igen kényes jószág. Ha egy cserép hervadt virágra nézett, nyomban kivirult. Imádtam náluk lenni! Faltam Fekete István könyveit, elvégeztem az erdőmérnöki kart, gondolván, hogy az életem is regényes lesz. De a valóság más volt, nem tetszett. Bár sose vágytam rá, a kötetlen munkaidő miatt lettem talpas újságíró. Letudtam a napi penzumot és mentem a környékbeli lovas tanyákra, mert lóbolond is vagyok. Most Bonit, egy tizennégy éves kancát nevelek bértartásban. Kérdezték is, miért nem lovakról írtam könyvet? Mert Röfi minden állatnál érdekesebb! És igyekszem eloszlatni a tévhitet, hogy a vaddisznó buta, koszos, kártékony dúvad. Röfi túlzottan is emberszeretővé cseperedett.

Az alig pár napos, csíkos vadmalackát Szuhafőn találta kilenc éve egy cserjésben. Anyját vélhetőleg kilőtték, mert erdei koca sose viszi emberközeli helyre malacait, sőt egy ideig ki se mozdul a vackából. Az árva Röfi visítva ugrált a kocsijában, végül kabátujjába fúrva magát elaludt. Miskolci lakásuk síkos talaján csülkeivel csak korcsolyázott, két macskájuk egy szekrény alól leste „bravúrjait”. Visítva követelte a kaját is, de a neje által cumisüvegbe kevert tápszer nem ízlett neki. Melegedni, tévézni csak hozzá bújt – farral a képernyőnek, mert minden műsoron elaludt. Egyértelműen őt választotta pótmamának. De náluk nem maradhatott, mert a tápszert nem ette, és egy lakás sem éppen ideális hely a vadmalac felneveléséhez. Szerencsére befogadták a miskolci vadasparkba, itt vedelte a kecsketejet, volt meleg vacka, s pótmamája naponta kijárt hozzá.

– Az elmúlt kilenc évről napi szinten vezettem naplót, ez lett a könyv alapja. Egy állatok viselkedését tanulmányozó hölgy elolvasta, majd azt mondta: az etológiát könyvből nem lehet megtanulni, arra születni kell. Ellentmond a tudománynak, de ti barátok vagytok, nincs rá jobb szó!

Közben megérkezünk a dróttal bekerített karámhoz, ami biztonságos hely Röfinek, mert vadonban egy vadkan aligha érné meg a 15-20 évet. Az állat lelkesen üdvözli barátját, majd az anyós által küldött száraz spagettit ropogtatja. Egy nyeléssel eltűnik a párizsi, a kakaós csiga is. A konda vezérkocája Hilda, de Röfit nem zavarja el, ahogy a többi kant, mert tudja, hogy nem ajánlatos vele „csülköt húzni”.

– Nagyon emberkedvelő, féltékeny és sértődékeny – jellemzi őt kétlábú barátja. – Mikor esőbeállót építettem neki, a szerszámokat fára kellett aggatnom, mert mérgében, amiért nem vele foglalkozom, szétlopta volna őket. Most bemegyek hozzá, mert elfeküdt, hogy vakargassam a hasát. Az orrozás is rituálé. Csupasz tenyerembe nyomja az orrát, a kesztyűt télen is utálja, és behunyt szemmel, kéjesen cuppog. Egy ideje felhagytunk a parki sétákkal, mert egyre szeszélyesebb lett. Volt, hogy ránk sötétedett, eleredt a havas eső, ő meg ásítva ledőlt egy tölgy alatt, hogy szunyáljon pár órát. Otthagytam, és vagy 30 métert mentem, mikor idegesen utánam rohant. Ma is naponta vár, tudom. A 9 év alatt egyszer történt meg, hogy tíz napig betegen feküdtem.

A gondozók szerint Röfi egyre idegesebb volt, mint mikor a várakozó ember folyton lesi az óráját, majd apátiába süllyedt. Amikor aztán kijöttem hozzá, háttal állt, mintha ott se lennék. Majd hirtelen átesett a másik végletbe: szőrös torpedóként dübörgött felém, rám ugrált, szinte agyonnyomott örömében! Tavalytól nyugdíjas vagyok, de dolgozom. El-eljövök hozzá, és hálás vagyok a parknak, mert itt jó kezekben van, és remélem, még sokáig. Mert vele a fél énem is odahalna...