Haladunk a szivárvány felé

– Négyméteres aurája van?
– Nem tudtam róla, mígnem engem is rávettek, hogy megmérjék az aurámat. Nem nagyon lelkesedem az ilyesmiért, de mivel ez egy egyetemi kutatólaborban történt, hitelt adtam a dolognak. Ilyenkor a kiáramló bioelektrikus sugárzást mérik. Rákérdeztem, általában mekkora az aura, így derült ki, hogy az enyém az átlagosnak háromszorosa.
– Nem ijedt meg?
– Dehogy. Gyermekkorom óta sok emberrel kapcsolatban éreztem, hogy amíg együtt vagyunk, különös vibrálás alakul ki köztünk, teljesen átalakul a bioritmusunk. Belekerülünk egy olyan erőtérbe, amely megváltoztatja az arányokat, a színeket, a formákat és a gondolatokat. Így volt ez Faludy Györggyel, és így van a mai napig Fejtő Ferenccel.
– Ők különös emberek. Személyiségüknek varázsa van, és lehet, hogy aurájuk meg egyáltalán nincs…
– Hadd meséljek még valamit. Hajdani tanárom és zenei mamám, Kistétényi Melinda az angolkisasszonyok Váci utcai, barokk templomában orgonált vasárnaponként. Egyszer sem ért oda pontosan. Amíg nem jött meg, én orgonáltam. A játékasztal az orgona alá volt rejtve, ahonnan a templom nem látszott, mégis mindig megéreztem, és pontosan megmondtam, Melinda mikor lépett be a templomba. De hogy ne csak idősekről beszéljek, hasonló kisugárzása van a Sorstalanságban feltűnt Nagy Marcellnek, akivel több közös produkció kapcsán találkoztam.
– Mágnesként vonzza magához az ilyen embereket?
– Talán csak jobban megérzem a különlegességüket. Most, hogy készül ez az életmű-DVD, visszamenőlegesen is megdöbbentett, milyen sok különleges és nagyszerű emberrel találkozhattam a pályám során.
– Nem korai az életmű kiadása?
– Talán a szerkesztők tudnak valamit általam nem ismert szövettani eredményeimről… Félretéve a fekete tréfát: az elmúlt harminc évben rengeteg olyan koncertfelvétel gyűlt össze, amelyek által a hallgató, akinek amúgy nem lenne lehetősége rá, hogy bepillantson a párizsi St. Sulpice, a Canterbury Székesegyház vagy a washingtoni National Shrine orgonakarzatára, az engem kísérő stáb kamerája által most megteheti, végignézheti a koncertet.
– Hogyan jutott el ilyen helyekre?
– Ülök a pesti vagy a somogyi házban, és egyszer csak megcsörren a telefonom – ilyen egyszerű az egész. Párizsban legelőször növendékként jártam, 1996-ban volt az utolsó koncertem. Tavaly újra meghívtak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy négyezer-ötszázan lesznek kíváncsiak rám. Mintha létezne valamiféle titkos kulturális búvópatak, és a nagyközönség, akiről értesülni akar, arról értesül is. Másra nem tudok gondolni, mert Párizsban nincsenek óriásplakátok rólam, és nem foglalkozik velem a kinti bulvársajtó sem.
– Az itthoni bulvárújságok viszont sokat piszkálják…
– Nem tudom, honnan veszi. Soha nem piszkáltak, kifejezetten lojálisak. Az újságírókat mindig is munkatársaimnak tekintettem, mivel ugyanazt a közönséget szolgáljuk ki. Azt hiszem, a magyar nép meglehetősen bölcs, és tud sorrendiséget alkotni a sajtót illetően.
– Az sem piszkálódás, ha azt írják önről, hogy ripacs, pojáca, beképzelt, bohém?
– Újságokról ás újságírókról beszéltünk, nem pedig megejtően újságnak látszó papírkötegekről, és magukat újságírónak tartó funkcionális analfabétákról. Az ajtó nyikorgását sem szoktam értelmezni. Csak attól fogadom el a kritikát, aki ért is ahhoz, amit kritizál, és aki így méltó rá, még akkor is, ha vitriolba mártogatja a tollát. Szerencsére a szőrtarisznyás, zsíros hajú értelmiségi hozzáállás kezd kipusztulni. Márai Sándor 1947-ben írta le, hogy két dologra lehet bármikor vállalkozót találni: disznóvágáson bélmosásra és kritikaírásra. Ezekhez nem kell szakképzettség, mindenki csinálhatja, aki éppen arra jár.
– Varnus Xavér „az orgona Horowitza”, „Bach földi helytartója”, „a kultúraközvetítés Frei Tamása.” Mit kezd ezekkel?
– Túlzásnak tartom mindet, de egyik sem bántó.
– Sokan irigykednek önre itthon?
– Nem hiszem, hogy máshol kevésbé lennének irigyek az emberek, csak kulturáltabban teszik. Nálunk ömlik az epe, és ha nem ugrik el időben valaki előle, az egész a nyakába zuhan. De nem volt ez másként a múltban sem, csak éppen szellemesen és pontosan fogalmaztak. Heine például azt írta Liszt Ferenc zongorista vejéről, Bülow-ról: „Olyan, mint egy bonbon, ami szarba esett: jó, de nem kell senkinek”.
– Én is idézek: „A művész legnagyobb földi jutalma a kollégák irigysége.” Nos, ki mondta?
– Nem fogott meg, tőlem származik. Szerb Antaltól kölcsönöztem, aki a bölcsességet az írókra vonatkoztatta, én pedig kiterjesztettem a művészekre.
– Reálisan látja önmagát?
– Igyekszem kritikusan, kellő öniróniával nézni az adott pillanatban nyújtott teljesítményemet. Azt viszont nem tudom, milyen vagyok.
– Mondják, hogy pimasz.
– Én?! Olyannak lát? Kvalifikált társaságban inkább megszeppenek. Csak a felfuvalkodott újgazdagok közt tűnök nagyképűnek: ha kiejtem például Thomas Mann nevét, ijedtükben elkezd pörögni a szotyi a szájukból, mint egykor a Teleki téri piacon.
– Sokat megengedhet magának?
– Kizárólag akkor, amikor az orgonánál ülök.
– Kiket enged közel?
– Mindenkit, aki normális. Vagy aki tanúsíthatóan konstruktív bolond.
– Tanúsíthatóan ön is bolond: áprilisban született, tomboló viharok közepette. Bolond megtalálja bolondját…
– Életem legfontosabb karakterei bolondok voltak. De hát vannak köztünk egyáltalán normális emberek?
– Korábbi interjújában olvastam, hogy keresi azt az egyetlen mondatot, amitől a világ jóra fordul. Megtalálta már?
– Nem. Pedig biztosan létezik egy mondat, ami a világban utazgató államférfit és a híd alatt meghúzódó hajléktalant egyaránt szíven üti. Nem valószínű, hogy én fogom megtalálni. Nekem az is elég, ha betarthatom saját morális szabályaimat. Soha nem voltak „életcéljaim”, nem emészt vágy a gazdagság és hatalom iránt. Ha vannak barátaim, szerelmeim, hallgathatok Bachot és vörösbort iszogatva olvashatok, már úgy érzem, nekem bejött az élet. Az a fontos, hogy a jó országúton járjunk.
– Nehezen hiszem el.
– Ez az ön baja. A tündöklő szivárványba senki sem tud belehajtani az autójával – de lehet feléje haladni.
– Sokat kalandozott a világban. Tudna máshol élni?
– Alapvetően békés és akklimatizálódó típus vagyok. Igen, tudnék máshol élni.
– Sokat kellene bántani, hogy elmenjen?
– Senki nem akar engem bántani. Mondjon egy esetet, amikor valakinek rosszat tettem. Nem vagyok megbántott sem. Ha az ember egy négyzetméteren nem érzi jól magát, bárhová mehet, ott sem lesz jobb neki. Önmagunkban kell rendszert és harmóniát találni. Sokkal inkább azért mennék, mert másfajta életstílusok, élettípusok is tetszenek. Imádom a Távol-Keletet, jól érzem magam az olaszoknál. Magyarországgal sincs semmi bajom, de a nagy illúziókról már letettem. Metternich nem túl hízelgő jelzője még ma is áll: Magyarország a barokk Balkán. Sokáig azt gondoltam, ha szorgalmasan dolgozunk, eljutunk Európába.
– Eljutottunk már. Vagy nem?
– Nem. Soha nem is voltunk ott.
– Életének része az orgona?
– Természetesen, de nem viszem túlzásba. Reggel bemegyek a zeneszobába, bekapcsolom az orgonát, és ahányszor elhaladok mellette, húsz percre magával ránt.
– Ha elvennék öntől az orgonát…
– Ahogy ismerem magam, barkácsolnék egy újat.