Kiből lesz ma díszbányász?

– Ma is tekintély? Tényező?
– Tényező semmiképp nem vagyok. Nincsenek döntési jogaim, nem diszponálok pénzek fölött. Azt viszont örömmel mondhatom, ha bemegyek a Magyar Televízióba, a munkatársak szeretettel fogadnak.
– Kikérik a véleményét? A fiatalok kíváncsiak tanácsaira?
– Manapság nem nagyon kérnek tanácsot, attól pedig elszoktak, hogy valaki szemtől szembe véleményt alkosson. Elmondom az észrevételeimet, meg is lepődnek rajta.
– Nem beszél mellé?
– Nem. Az is igaz, hogy főleg akkor szólok, ha találkozom egy kollégával, akinek tetszett a műsora.
– Milyen állapotok uralkodnak a jelenkor televíziózásában?
– Kikerültem ebből a körből. Persze hallok híreket, melyeknek fele igaz, fele nem. Időnként leülök a képernyő elé is. Azt látom, hogy a kereskedelmi televíziók futnak a nézők után. Ha egészen pontos akarok lenni: futnak a vélt nézők után. A nézettséget kihelyezett megfigyelőkre alapozzák, ami legfeljebb ezer-ezerkétszáz mérőhelyet jelent. Akik azt mondják, hogy ez hiteles, azoktól meg szoktam kérdezni, vajon ők engednének-e beszerelni a lakásukba bármilyen mérőműszert is, mire nemmel válaszolnak.
– Régen konkurencia nélkül produkáltak milliós nézettséget.
– Nem érdemes hasonlítgatni, monopolhelyzetben volt a televízió.
– Hogyan mérték a nézettséget?
– Akkoriban olyan házban laktam, melynek körfolyosójáról ráláttam az összes lakásra. Este kiálltam a teraszra, és megnéztem, hány lakásból szűrődik ki a képernyő vibráló fénye. Ha sikeres műsor ment, akkor szinte mindenhol tévéztek. Másnap pedig a vásárcsarnokban és a buszon is arról beszéltek. Persze hivatalosan is figyelték a tetszési indexet. Emlékszem, egyik hét végén Szophoklész Élektrája vitte el a pálmát. Nem sznobságból nézték az emberek, hanem azért, mert ez a dráma önmagában véve is egy izgalmas történet.
– Ma kevés a saját gyártású műsor…
– Az ötvenéves Magyar Televízióban előveszik a régi filmeket, s az ismétlésekre is sokan kíváncsiak. Egyes újságírók ezen fanyalognak, a Kádár-rendszer utáni nosztalgiázásnak tartják. Akkor talán a német autópályákon 140 kilométeres sebességgel száguldozó német állampolgárok a Hitler-uralom iránt nosztalgiáznak? Mikszáth Kálmán A fekete város vagy Móricz Zsigmond Rózsa Sándor című regényéből készült tévéfilmeket nem azért vetítik újra, mert egy letűnt politikai rendszert sírunk vissza.
– Egyáltalán volna önnek kedve nosztalgiázni?
– Annyiban igen, hogy jó visszagondolni egy olyan televízióra, melynek érdeklődési körében ott volt az irodalom, a komolyzene, nem kizárólag csak a politika vagy a szórakoztatás.
– Tudta magát függetleníteni a politikától?
– Két világ létezett: politika és kultúra. Szerencsére nem volt közünk egymáshoz. Mondhatom, hogy egy jól elkülönült szigeten dolgozhattam, békén hagytak. Amikor tizenhét évvel ezelőtt eljöttem a televíziótól, a tanácsteremben három vitrin roskadozott a nemzetközi díjaktól, még katolikus szervezetek is jutalmaztak. Ennek az akkori rendszer örült; mindazonáltal a feljelentéseket sem úsztam meg.
– Miért jelentették fel?
– A Veszprémi Tévétalálkozó húsz éve alatt többször volt pártbizottsági vizsgálat amiatt, hogy német disszidenseket hívok meg és összehozom őket magyar rokonaikkal. Akik folyamatosan feljelentettek, a rendszerváltás után a legantibolsevistább hazafiak lettek.
– Párttagként sem volt könnyebb az élete?
– A konszolidáció után lettem a párt tagja, s a nyolcvanas évek legvégén léptem ki belőle. Akkor megfogadtam: többé semmilyen politikai pártban nem veszek részt.
– Épp a rendszerváltáskor lépett ki? Amikor másik pártot is választhatott volna magának?
– Mindig baloldali voltam, a szívem balra húzott. Az más lapra tartozik, hogy ma már rettentően nehéz megmondani, hol húzódnak a bal- és a jobboldal határai. Nekem fontosak a klasszikus baloldali értékek: törődni kell a szegényekkel, meg kell szüntetni a kiszolgáltatottságot, nem szabad különbséget tenni ember és ember között. Az államnak támogatnia kell az egészségügyet, a kultúrát, az oktatást. De, érdekes módon, a jobboldali kormány regnálása idején több támogatást kapott a Magyar Állami Operaház vagy a Magyar Televízió.
– Azt is megtapasztalta, hogy a székébe ülő vezetők próbálták meg nem történtté tenni sikeres múltját. Mi lett a három vitrinnyi díjjal?
– Eljöttem és eltüntették.
– Ennyire haragudtak önre?
– Nem hiszem. Nálunk mindig másik múltat akarnak eltörölni.
– A régi rendszer emberének mondták?
– Nem a személyemnek szólt. Engem mindig nagy tisztelettel és szeretettel vettek körül a televízióban még a klasszikus jobboldaliak is. Akik közülük ellenségesebb hangot ütöttek meg velem kapcsolatban, azok az előző rendszer legádázabb szupersztálinistái voltak.
– Vezetői pozícióiban dicsérték vagy szidták?
– Senkinek sem ártottam, igyekeztem mindenkinek használni. Nem akartak kinyírni, nem pályáztak a székemre. Sok kollégát megmentettem a feljelentésektől, a retorzióktól, az üldöztetésektől.
– Beszéljünk a szakmáról. A hatvanas-hetvenes években országos méretű tehetségkutató akciók zajlottak a televízióban. Mit szól a régi műsorok mai utódaihoz, például A társulathoz, a Megasztárhoz?
– Említsünk meg néhány műsorfolyamot, mely az egész országot megmozgatta: Ki mit tud?, Röpülj páva!, Karmesterverseny, Ki miben tudós? Riporter kerestetik… A Magyar Televízióban évente több mint hetven tévéjátékot készítettünk, a Zenés Színházzal pedig tíz év alatt ötven eredeti televíziós zenés filmet forgattunk egyebek közt Verdi, Puccini és Bartók műveiből. S hogy a kérdésére válaszoljak: nincs rossz véleményem az újsütetű tehetségkutatókról. Nekem tetszett a Megasztár, melynek során nagyon sok szépreményű fiatalt találtak meg, de csak egy műfajon belül. Örülnék, ha rendeznének olyan versenyt is, ahol a résztvevők Ady és Petőfi témájában is összemérhetnék az erejüket.
– Mint régen volt a Ki mit tud? Úgy hallottam, az MTV foglalkozik a gondolattal…
– Igen, tárgyaltunk róla, be is jelentették, hogy indítják a műsort. A többi már nem rajtam múlik.
– Szinetár Miklós a zsűri elnökeként ma is él a köztudatban. Milyen emlékeket őriz a vetélkedőkről?
– Életem egyik legszebb és legmaradandóbb élménye. Sok különleges helyzetben volt részem. Meghívtak például az edelényi bányászok, akik díszbányásszá választottak; még ma is megvan a csákányom és a bányászlámpám.
– Mi a véleménye a képernyőn egyre inkább elhatalmasodó szabadszájúságról? Megengedheti magának egy műsorvezető, hogy flegmán beszéljen a stúdióvendéggel és szidja a főnökeit?
– Nekem ezzel nincs semmi bajom. Elfogadom, ha egy kulturális termékre az van kiírva, hogy „ilyen is van”. Amennyiben harminc riporter közül egy vagy kettő feltűnően agresszív és pimasz, az színesíti a palettát. Sokkal borzasztóbb lenne, ha ez a fajta viselkedés trenddé, kötelezővé válna. Elfogadom a megosztó személyiségeket. Az egyenműsorokat, az egyencsatornákat viszont ki nem állhatom.
– Hetvenöt éves elmúlt, és most is a sok feladata. Sosem unatkozik?
– Egy percig sem. Most jöttem haza Nyíregyházáról, ahol a Happy Art Fesztiválon zsűriztem, szeptember végén pedig Veronába készülök az olaszok legnagyobb tévéfesztiváljára. Lesz egy sorozatom az MTV-n a nemzetközi filmfesztiválokon általam talált „kincsekből”. Októberben az Új Színházban viszem színre a Tisztújítást, karácsonyra megjelenik az operáról szóló könyvem, tavasszal visszamegyek Szentpétervárra rendezni.
– Mi jöhet még?
– Nyáron elestem, összetörtem a bokámat. Ennyi idősen már csak ilyenek jöhetnek… Életünk során megtanultuk már, hogy a világ kiszámíthatatlan. Sorsunkat bízzuk a jövőre.