Mentőrádióval a zuhany alatt

– Mentőzik még?
– Keveset. Elbizonytalanodtam, hogy vajon jó-e.
– Hogyhogy? Kijött a napi orvosi gyakorlatból?
– Ott még nem tartunk, de az utóbbi időben volt néhány mellbevágó élményem. Amióta az emberek felismernek, s ahhoz most már elég ideje vagyok szóvivő, megijednek, ha egy „igazi mentőorvos” helyett én jelenek meg valahol. Előfordult, hogy kimentem egy hívásra, s mikor kinyitották az ajtót, a háziak ijedten felkiáltottak: jaj, itt a tévé!
– Pedig, ha jól tudom, amióta él, mentőzik.
– Hatéves korom óta ólálkodom körülöttük. A Markó utca közelében laktunk, s én a játszótér helyett itt töltöttem a gyerekkorom. Semmi más nem érdekelt, csak a mentőautók. Hétévesen saját köpenyt kaptam, s büszkén hordtam is. Ha a szüleim időnként már hazaparancsoltak, akkor ültem az ablakban, s ha meghallottam, hogy elmegy az ablak előtt egy mentő, felírtam a kocsi számát, és hogy hány órakor, merre indult. Majd vártam, mikor jön vissza. Nagyon komoly nyilvántartásom volt.
– Fel sem vetődött, hogy más foglalkozást válasszon?
– Nem. Ez volt az első munkahelyem. Miközben a PR, a kommunikáció, a marketing mindig érdekelt, s volt idő, amikor néhány évig egy nemzetközi gyógyszercégnél ezeken a területeken dolgoztam.
– Miért lett hűtlen?
– Stikában akkor is mentőztem. Titokban kellett tartanom, mert egyetlen multi sem szereti, ha valaki a munkája mellett máshol is dolgozik. A mentőzést nem hagytam abba. Csak közben vágytam egy kicsit a csillogásra, a jobb keresetre, több sikerre, mint amit a mentők nyújtani tudtak. Bevallom, nagyon sokat tanultam az üzlet, a kereskedelem világában. Ám amikor visszahívtak a mentőkhöz szóvivőnek, szinte az első szóra repültem.
– Gondolom, nem a sokkal kevesebb fizetés vonzotta elsősorban.
– Ez a mi egyik legnagyobb gondunk. Hétezren dolgozunk a mentőknél, nem kis felelősséget viselünk, elég csekély anyagi megbecsülés mellett. Ha valamikor azt sikerülne elérnünk, hogy a mentőket ne csak az emberek ismerjék el, hanem ennek gazdasági vonzata is legyen, az nagy dolog lenne. Nekem az a célom, hogy ezt az elismertetést valamikor elérjük. Akkor már szívesen visszavonulok.
– Addig valószínűleg van még jó pár éve. Egyébként hogy áll ma a mentősök megítélése?
– Ahhoz képest, hogy az elmúlt esztendőben az egészségügy részeként mi is a porond közepére kerültünk, meglepően jól állunk. Nemrég készült egy felmérés, miszerint az egyes foglalkozások között a tűzoltók mögött bennünk, mentősökben bíznak az emberek a legjobban. A tanárok a tizenegyedik, a politikusok a harmincadik helyen vannak.
– Ebben önnek személy szerint mekkora a szerepe?
– Valamennyi, remélem, van. A mentőket én személyesítem meg a nyilvánosság előtt, s ha engem elfogadnak, az kihat az egész közösségre.
– Az ön elfogadottságát is mérték?
– Az első tizenötben kizárólag művészek és sportolók szerepeltek, én közvetlenül Presser Gábor után és Göncz Árpád előtt állok, a százas lista tizenhatodik helyén.
– Szeret szerepelni, ugye?
– A szereplés önmagában nem érdekel. Az érdekel, hogy a rólunk szóló hírek a lehető legjobban, leggyorsabban és legszakszerűbben jussanak el a nyilvánossághoz. Egy szerepet nem hiszem, hogy el tudnék játszani. Saját magam ellenben talán őszintén tudom alakítani.
– Ezek szerint nem is vállalna szóvivőséget olyan területen, amely nem áll önhöz elég közel? Amivel nem tud tartalmilag azonosulni?
– Még nem próbáltam, bár megkerestek már.
– Azt beszélik, egy időben önt szánták volna az egészségügyi reform szóvivőjének. Nem vállalta?
– Nos, ez valóban felvetődött. Sokáig gondolkodtam, hiszen nagy megtiszteltetés, szép kommunikációs feladat, ha valaki egy ilyen fontos programot képviselhet. De ha az ember csak egy arc, s kevés ráhatása van a folyamatokra, nem ismeri teljes mélységében a hátteret, akkor nehéz a dolga. A hitelességhez hit, tudás és azonosulás szükséges.
– Itt, a mentőknél van befolyása a folyamatokra?
– Abban az illúzióban élek, hogy igen. A menedzsment tagjaként mindenképpen.
– Ha már sikerült szóba hoznom az egészségügyi reformot, önöket is emlegették az elmúlt hetekben, amikor egy csapásra megbénult a betegszállítás országszerte.
– Néhány helyen volt némi zavar, de ebben nekünk a legkisebb a szerepünk, tegyük hozzá.
– Ezt nem mindenki gondolta így. Még azzal is megvádolták önöket, hogy helytelen adatokat szolgáltattak, s ezzel okoztak ilyen galibákat.
– Akkor tegyük tisztába ezt a dolgot. Január elseje egy igazi mérföldkő az életünkben, mert az 1948-ban sürgősségi ellátásra létrehozott mentőszolgálat végre azzal foglalkozhat, amire alakult: sürgősségi mentéssel. Az évek során csúszott el ez a tevékenység a szállítás felé. Egyre több olyan esethez hívtak minket, ahol nem szakszemélyzetre volt szükség, hanem két erős emberre és egy hordágyra, vagy még ezekre sem, hogy valakit A-ból B pontba vigyünk. Ez most teljességgel a magánszállítók dolga.
– De azt azért valaki csak vezette, hogy mikor kellett menteni, s mikor beteget vinni. Miből származott a sok téves adat, amiért sokan úgy gondolták, sokkal kevesebb a beteg?
– Nekünk nem érdekünk, hogy téves adatokat szolgáltassunk. A tévedéseket szerintem két dolog okozta. Az egyik, hogy néhányan decemberi adatokból indultak ki, amikor a kórházak már nem nagyon vesznek fel új betegeket, vagyis az ünnepek miatt erőteljesen csökken a betegszállítás. A másik, hogy korábban nem volt jelentősége annak, hogy az orvos, mikor mentőt rendel, melyik rubrikát karikázza be: szakkísérettel vagy szakkíséret nélkül. Ugyanaz a mentő ment ki, vagyis mi. Nálunk minden kocsin van szakápoló. Most azonban ennek megnőtt a jelentősége, vagyis anyagi következménye van, és a szállítási kapacitások szempontjából sem mindegy. De úgy látom, a kezdeti zavar után hamar beáll a rendszer.
– A reform fejlődésében, kiteljesedésében is ennyire optimista? Másról sem hallunk, csak hibákról. Megszűnt a kórház, a mentősök nem találtak oda, eltévesztették az intézményt satöbbi.
– Az nem kérdés, hogy változásokra van szükség. Minden átalakulás konfliktusokkal jár. Hát még egy ekkora átalakulás. Óvakodnék attól, hogy túl korán elítéljünk valamit.
– Nagyon diplomatikus.
– Nem, nagyon mentős. Nekem az a dolgom, hogy minden helyzetben megkeressem a lehetőséget, a jót. Ez a mentős mentalitás.
– Vannak pillanatok, amikor ki tud kapcsolni?
– Nem nagyon. Otthon kapom is a megjegyzéseket, hogy talán a zuhany alatt nem a mentőrádiót kellene hallgatni, melyik kocsi hol jár s mit csinál.
– A családját is beoltotta a mentőzés iránt?
– Nem sikerült. Egyébként az én szüleim zenészek voltak, nem is nagyon értették a mentők iránt érzett vonzalmamat. Dani fiamat pedig inkább bosszantja, hogy minden pillanatban csörög a telefon, néha mozi helyett is balesethez megyünk, vagy a tévébe nyilatkozni.
– Innen fog nyugdíjba menni?
– Talán, bár ez még messze van, s addig rengeteg a dolgom. Ellenben ha mégsem, az autómban akkor is tartok újraélesztő felszerelést, mert ha véletlenül én érkezem előbb egy baleset helyszínére, nyilván megkezdem a mentést.