Nem lehet megspórolni a fájdalmat

– Igazán különleges arab névvel büszkélkedhet! Jelent valamit?
– Sokáig nem akartam elárulni senkinek, hogy mit jelent a nevem. Aztán rájöttem, hogy butaság mindig zavarba jönnöm ettől a kérdéstől, úgyhogy elmondom: a Hesna azt jelenti, hogy szépség. Ami egész vicces annak fényében, hogy a vezetéknevem jelentése: büszke, beképzelt…

– Az ön családja két eltérő kultúrát egyesít. Mennyire mélyült el az arab világ megismerésében?
– Az édesapám a debreceni orvosi egyetemen ismerte meg édesanyámat, és a házasságkötés után itt telepedtek le. Nagyon összetartó család a miénk, sokat járunk Szíriába a rokonokhoz, tehát engem gyermekkorom óta kíváncsiság hajt az arab kultúra felé. Aztán amikor egyetemistaként írni kezdtem a Népszabadságnak, döbbenten vettem észre, hogy az emberekben milyen buta tévhitek élnek a Közel-Kelettel kapcsolatban. Vannak, akik még mindig azt hiszik, hogy Szíriában kecskéért meg szamárért árulják a nőket! Attól kezdve missziónak éreztem, hogy bemutassam az arab térség valódi arcát.

– Akkor segítsen megérteni ezt a miénktől nagyon eltérő világot!
– A legfontosabb, hogy ne általánosítsunk. Az arab világ alatt ugyanis több mint húsz országot értünk, nagyon eltérő szokásokkal. Ezt ráadásul sokan keverik az iszlámmal, ami egy óriási, több földrészen is gyakorolt vallás. Szíriában a lakosság 10 százaléka keresztény, és köztük is találkoztam olyan családokkal, akik az átlagnál jóval konzervatívabb, szigorúbb elvek szerint éltek. Míg láttam modern, liberális értékeket valló muszlimokat is. Az ő esetükben szerintem sokszor inkább az ország és a család konzervativizmusa dönti el például azt, hogy egy nő tesz-e magára kendőt. Tunéziában törvény tiltja, hogy a nők elfedjék az arcukat, míg Szaúd-Arábiában kendő nélkül ki sem tehetik a lábukat otthonról. Békés időszakban sem igazán értik ezt a világot, pláne nehéz értelmezni a háborúikat!

– Mennyire vonzza önt a veszély?
– Nem a veszély, hanem az érdeklődés hajt – szomorú tény, hogy ez egy konfliktusokkal terhelt térség. Érdekes, hogy mégsem a Közel-Keleten jártam először háborús övezetben, hanem Szudánban. Olyan darfuri menekülttáborban forgathattam a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével, ahová akkoriban a CNN hírtelevíziót sem engedték be. Előtte el sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen mértékű nyomor és kiszolgáltatottság! Ebben a polgárháború sújtotta afrikai országban szembesültem először a haldoklás látványával is.

– Döbbenten néztem a tévében például a libanoni élő tudósítását, közben a háta mögött az izraeli légierő bombázta Bejrútot. Hogy képes ilyen körülmények között forgatni?
– Bármilyen hihetetlenül hangzik, ez ott, a helyszínen nem tűnik annyira félelmetesnek, mint a képernyőn keresztül. Valószínűleg azért, mert amikor az ember dolgozik, nincs idő félni. Az nagyon meglepett, amikor először képes voltam könnyek nélkül tudósítani a borzalmakról. Hát ennyire érzéketlen lennék?! Operatőr kollégám, Rácz László nyugtatott meg: a jó riporternek át kell tudnia kapcsolni „forgatás üzemmódba”.

– Nehezen hiszem, hogy ennek később nincsen böjtje…
– A fájdalmat és a megrázkódtatást tényleg nem lehet „megspórolni”. Néha még aznap este a szállodában, máskor meg már itthon, Magyarországon jön felszínre a munka közben elfojtott feszültség. Volt, hogy a képeket visszanézve sírás tört rám.

– Nincsenek néha rémálmai?
– Van egy kép, ami kísért. Darfurban egy csont és bőr kislány az anyja karjaiban haldoklott, a legyek ellepték az arcát. A nő valószínűleg még sosem látott kamerát, és ettől az arcára furcsa mosoly ült ki, a zavar, a tehetetlenség és a csalódás keveréke. Én is ugyanezt éreztem: a zavart amiatt, hogy szabad-e lefilmeznünk ezt a szívszorító jelenetet, és a tehetetlen dühöt azért, mert hiába látják bennem a „nyugati megmentőt”, nem segíthetek mindenkin. Ez a pillanat belém égett.