Béke van a lelkemben

Csodás helyen él. Hogyan talált rá? 

– Több mint húsz éve költöztem Esztergom környékére, egy kis bányászfaluba. Egy régi ismerősöm ajánlotta a helyet, s amikor kimentem megnézni, nem volt kérdés számomra, hogy itt kell letelepednem. Az erdő közepén álló házat vályogból építtettem, itt élek a párommal. Sajnos a lovarda kiürült, az utolsó lovacskám is elhagyott, még az únyi birtokon született, harmincöt évig volt velem. Az otthonomban sok régi bútor, tárgy, fénykép vesz körül. 

Fontosak a múlt darabkái? 

– Egyre inkább. Ahogy halad az ember fölött az idő, úgy jön vissza a gyerekkora. Ezt én is tapasztalom. Ha azt vesszük, az egész életünk egy nagy játszma, ami abból áll, hogy megszületünk, gyűjtögetjük az emlékeket, végül pedig elmegyünk. Nekem sokat jelentenek a tárgyak, hiszen mindegyiknek lelke van. Egy régi bútor őrzi az asztalos keze nyomát, de egy régi könyv is árulkodhat a múltbéli viszonyokról. 

Felgyorsult világunkban tud lassítani? 

– Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ez a hatalmas tempó bedarálja az embert. Ez az életforma lehet valakinek szimpatikus, de én nem ezt választottam. Véget vetettem az állandó hajtásnak, lejjebb vettem a tempót. Már csak a számomra kedves feladatokat vállalom el. Pontosan annyi munkám van, amit szívesen teljesítek. Nekem régebben is volt a színészet mellett mindig valami, amivel leköthettem a tartalék energiáimat. Lovakkal foglalkoztam, szinkronizáltam, könyvet írtam, lemezt készítettem, önálló estet szerkesztettem. 

Ha már a lassítást említettük, lépjünk vissza kicsit a múltba. Éppenséggel a Nógrád vármegyei bányászfaluba, Homokterenyére, ahol a nagyszülei éltek. Sokat volt náluk? 

– Két évvel a háború után születtem. Budapesten nehéz idők jártak, úgyhogy az édesanyám visszaköltözött a szüleihez, hátha ott valamivel könnyebb lesz. Nagyapám a salgótarjáni bányák főmérnöke volt, nagyanyám meg vidéki úriasszony, nem éltek kimagaslóan, de legalább mindig tudtunk mit enni. Gyakran kaptam cukros zsíros kenyeret, amiből a cimboráimnak is jutott, akikkel napestig játszottunk a poros utcákon. Este aztán nagyanyám lefürdetett egy lavórban, én meg bömböltem, mert csípte a szappan a napközben szerzett sebesüléseimet. Mennyire szerettem a falusi életet! Aztán anyu egy idő után visszament Pestre, nekem is vele kellett tartanom, hiába könyörögtem, hogy maradhassak. 

Édesapja, Benkő Gyula színész próbálta terelgetni a színház felé? 

– Ezt odahaza nem lehetett elkerülni. Csakhogy az általános iskolában a Dózsa SC edzői kölyököttusázó-utánpótlást kerestek, és néhány jó mozgású sráccal együtt engem is kiválasztottak. Pár nap múlva a Mosonyi utcai rendőrlaktanya lovardájában találtam magam, ami olyan volt számomra, mintha újra a homokterenyei pejkók között bóklásznék. Tehát a sport lett az életem, egészen a gimnázium első évének végéig. Néha megnéztem valamelyik darabban az édesapámat a színházban, de bocsáttassék meg nekem, különösebben nem ragadott magával a rivalda világa. Nagy társasági élet zajlott nálunk, előadások után feljöttek apu művészbarátai, többek közt Verebes Károly, Rozsos István, Pethes Sándor, Tolnay Klári, Sulyok Mária, és néha hajnalig beszélgettek – én is ott szaladgáltam köztük, amíg ágyba nem parancsoltak a szüleim. 

Keleti Mártonnak köszönhetően már kisgyerekként filmez­hetett… 

– Édesapám szerepet kapott a Fel a fejjel című moziban, és amikor ment a szerződést aláírni, magával vitt engem is. A rendező, Keleti Márton rám mutatott, pont egy ilyen srác kellene a filmhez. Apu csak legyintett, tudta, ki sem fogom nyitni a számat, mert szégyelltem, hogy palócosan beszélek. Nem sokkal azelőtt jöttem vissza Pestre a nagyszüleimtől. Végül jóra fordult a dolog, én lettem Sanyika, és a beszédem is megfelelt. Fantasztikus színészekkel találkoztam, hogy csak Latabár Kálmán, Ferrari Violetta, Básti Lajos, Kiss Manyi nevét említsem. Ekkor egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha nagy leszek, követem a példájukat, de aztán az öttusa legyőzte ezt a vágyamat. 

Később mégis a Színművészetin kötött ki! 

– Két helyre jelentkeztem: az orvosi egyetemre és a színművészeti főiskolára. Valószínűleg azért, mert mindkettőben fontos az ösztönös megérzés, a beleélési képesség, persze ezt akkor még nem tudtam. Nem véletlenül vonzódnak az orvosok a művészetekhez, és sokuknak vannak színészbarátaik. Én is több nagyszerű emberrel akadtam össze életem során, köztük Dzsinich Csaba érsebész professzorral, aki megmentette a haláltól az egyik rokonomat. Visszatérve a színészethez: apu véleménye, szavai, ízlése önkéntelenül is belém ivódott, s ugyanezt mondhatom el Szinetár Miklósról, aki osztályvezető tanárom volt a főiskolán, és később is csodáltam mérhetetlen színházismeretét és rendkívüli zenei műveltségét. 

Miért hagyta ott mégis a főiskolát? 

– Az első év után halasztást kértem, mert nem voltam benne biztos, hogy ez az utam. Elmentem tengerésznek a Duna Tengerhajózási Rt.-hez, bejártam velük a Közel-Keletet. Azt terveztem, kapitány leszek, és eljutok a világ minden sarkába. Megtapasztaltam, milyen emberfeletti munka a hajósoké, és elbúcsúztam tőlük. Szerencsére Szinetár tanár úr visszavett, és ugyanabban az osztályban folytathattam a színi tanulmányaimat, amelyikben elkezdtem. Nagyszerű osztály volt: Balázsovits Lajos, Benedek Miklós, Körtvélyessy Zsolt, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Schütz Ila, Jobba Gabi és mások. 

Az ön népszerűségét A kop­pányi aga testamentuma hozta meg… 

– Húszévesen. Bejött két ember az órára, és másokkal együtt magukkal vittek a forgatásra, ahol Zsurzs Éva kiválasztott Babocsai László szerepére. Aztán jött az Egri csillagok, a Csínom Palkó, a Fekete város, a Különös házasság és a többi film. A Jóisten megadta nekem, hogy maximálisan megérintsen a siker. Nem én éltem az életet, hanem az élet élt engem. 

Testhezállónak tartotta a hősszerelmes, bátor vitéz karakte­reket, akik szőrén ülik meg a lovakat? 

– Nagyon élveztem. Mivel előtte már lovagoltam, könnyen ment a forgatás. Sikeres, híres filmek voltak ezek, de rajtuk kívül több komoly tévéjátékban is láthattak a nézők. Szívesen emlékszem vissza például az 1971-es A vendég című produkcióra, amelyben Domján Edit partnere lehettem. Egy fia­tal srácot alakítottam, aki szerelmes a doktornőbe. 

Máig megmaradt a színészet iránti hevülete? 

– Igen. Csak így érdemes. Erre bizonyítékul hozom a Rusz Milán által írt, Jávor Pál utolsó mulatása című estemet, túl vagyok a százötvenedik előadáson. Büszke vagyok rá, hogy a legnagyobb szavazattal került be a Déryné Programba, ami lehetővé teszi, hogy a művelődési házak kvázi támogatásként ingyen kapják meg a produkciót. Járom az országot, és rendkívüli élményekben van részem. Mindig elérzékenyülök, ha az előadás végén állva tapsol a közönség. 

Tizenkét éve a Turay Ida Színház tagja. Megbecsülik? 

– Olyannyira, hogy örökös tagnak választottak. Darvasi Ilona már 2000-ben megalapította a színházat, állandó épület hiányában jártuk az országot. A Thália, majd az Arizona Színház megszűnése után Mikó István lett a soproni színház igazgatója és vitte magával az Arizona társulatát, így engem is. Aztán 2007–2012 között Darvasi Ilona vezette a soproni teátrumot, majd utána többen vele tartottunk a Turay Ida Színházba. 

Melyik játszóhelyen érezte magát a legjobban? 

– Mondhatom, hogy a Thália Színházban, hiszen mégiscsak 25 évet töltöttem ott el, Kazimir Károly, majd Mikó István igazgatása alatt. Kazimir feldolgozta és bemutatta a világirodalom legszebb eposzait. Azok az előadások ma már a magyar színháztörténet részei. Hol játszhattam volna el a Csusingura japán kabukijátékot, ha nem a Kazimir-féle Körszínházban? 

Volt valami, amire nagyon vágyott? 

– Az elején örültem volna, ha lehetek Rómeó. Amúgy nincs semmiféle hiányérzetem, hiszen egy csomó más színdarabban megtaláltak a nekem való szerepek. 

Szokott beszélni élete legnehezebb pillanatairól? 

– Soha nem felejtem el azt a napot, amikor elvesztettem az első feleségemet, Varga Katit, akit gyerekkora óta ismertem. Azon az IL–18-as típusú Malév-gépen volt légi­utas-kísérő, amely 1975. január 15-én zuhant le leszálláskor Ferihegyen. Tulajdonképpen a mai napig nem tudni pontosan, mi történt. Egy ilyen tragédiát képtelenség feldolgozni. 

Valahol megjelent egy írása Életem legjobb tévedései címmel. Mik azok? 
– Amiken túljutottam. És azok mindig előbbre vittek. Most béke van a lelkemben. Végre úgy élhetek, ahogy mindig is szerettem volna.