Legyen a karácsony a találkozás alkalma

Megboldogult Ferenc pápa 2025-öt szentévnek, méghozzá a remény évének hirdette meg ezzel a jelmondattal: A remény nem csal meg. Szándéka szerint mi, keresztény emberek legyünk a remény zarándokai a világban. Ennek tükrében hogyan tekint vissza püspök atya erre az esztendőre?

– Talán a legfontosabb a szeretet és a hit mellett a remény egy olyan korban, amelyben nincs távlat, nincs jövő, amikor sok kétségbeesett ember van, aki föladja a céljait. Létezik egy brazil közösség, a Fazenda Esperanza (Reménység Udvara), akiknek tagjait meghívtam ide, az egyházmegyébe. Ez a közösség függőket, drogosokat fogad be, és visszaadja nekik a reményt. Ők kétféle reményről beszélnek: az egyik a „kis” remény: hogy le tud szokni a drogról, hogy a családja visszafogadja. A „nagy” remény pedig számukra is Jézus Krisztus, aki legyőzte a halált, a bűnt, és elhozta a mennyek országát, az örökéletet. A Fazendában élők legmélyebb tapasztalata, hogy szükségünk van egymásra, hogy visszakapjuk a reményt. Ha valakinek nincs embere, akibe kapaszkodhat, aki meghallgatja, akinek megfoghatja a kezét, akkor reménye sincs. Ha van embere, akkor a remény megadja a hitet, hogy szerethet valakit.

Az emberek többsége külső tényezőktől várja a boldogságát: gazdagságtól, kormányoktól, egyházaktól vagy éppen a karácsony ünneplésétől, holott az csak kapcsolatokban – istenkapcsolatban és emberi kapcsolatokban – élhető meg. Hogyan lehetne „átkódolni” erre az embereket?

– Két kérdés foglalkoztat mindenkit kisgyerekkorától fogva egészen a haláláig: lehet-e engem szeretni, és én tudok-e szeretni? Ha valaki erre igenlő választ kap, akkor boldog lesz, és a szíve mélyén rejlő öröm feltör. Öt évig voltam börtönlelkész, ott az elítéltek legfontosabb kérdése ez volt: ki fogad el engem így? De hasonlót élünk meg a kamaszkorban is: ki fogad el engem az összes tökéletlenségemmel együtt? Vagy elutasítanak? Ez a döntő kérdés a házasságban, a hivatásban, a betegségben vagy a rászorultságban is. Ez független a vallásosságunktól, a bőrünk színétől. Ha erre pozitív választ kapunk, akkor nem kell hangulatjavító pótszerekkel sem élni, mert jól érezzük magunkat a világban.

Sokan, mi hívők is, gyakran még ma is a papokkal azonosítjuk az egyházat, vagy legfeljebb azokkal, akiket vasárnap látunk templomba menni, pedig sokkal többről van szó: például a lelkiségekről is (karizmatikusok, cursillo, házas hétvége). Püspök atya hogyan fogalmazná meg ezt a többletet?

– Az ember létének forrása a Szentháromság szeretetközössége. Nem mi találtuk ki magunkat, nem mi alkottuk meg magunkat, valaki megálmodott bennünket. Tehát az életünk is egy közösségből indult. Belénk van kódolva, hogy csak közösségben tudunk létezni. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy főleg az európai történelemben az ipari forradalomtól kezdve a versengés, az individualizmus nyert teret. Hallottam egy történetet Kanadából: öt indián és öt fehér gyerek kapott egy olyan feladatot, aminek a győztese elnyert egy ajándékot. A fehér gyerekek öldöklő versenyben döntötték el, kié legyen az ajándék, az indián gyerekek összefogtak, és közös jutalom lett a vége. Ma még inkább látjuk, hogy a digitális világban mindenki elszigetelődik az élő kapcsolatoktól. Emiatt szükség van a gyógyító közösségekre. Ezek olyan közösségek, amelyek befogadnak téged, keresik benned és megerősítik a jót, azaz gyógyítanak. Itt tudjuk megélni, hogy szeretetet adunk és kapunk. Egy Domonkos-rendi szerzetes mondta: amitől legjobban félnünk kell, az a bennünk rejlő félelem. Nekünk, egyházi vezetőknek sem kell félni attól, hogy a kisközösségeknek teret adjunk. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy ajándékcserét. Ha megbízom a másikban, legyen az akár egy civil, világi testvér, akkor nemcsak adok, hanem száz annyit kapok is tőle. Ez a bizalom tette gazdaggá a papságomat, akárhol is volt éppen a szolgálati helyem.

Gyakran mondja a tanításaiban, hogy nem elég egyszer megtérni, hanem folyamatos megtérésre van szükség, sőt, azt is mondta, le lehet úgy is élni az egész életünket, hogy a külső vallásgyakorlatokat elvégezzük belső tartalom nélkül. Mi ennek a veszélye?

– A megtérés az Ószövetségben azt jelentette, hogy hagyd el a bűnt, térj vissza a törvényhez. Az Újszövetségben többet jelent: nemcsak a bűnt hagyd el, hanem kövesd Krisztust, találkozz vele. A megtérés találkozás Krisztussal. A hit élő, személyes szeretetkapcsolat, nem csupán elméleti igazságok elfogadása. Folyamatos megtérés alatt azt értem, hogy ha kapcsolatban szeretnék lenni Krisztussal, akkor találkozni kell vele, újra meg újra. Ez az emberi kapcsolatokban is így van, például a házasságban is folyton meg kell újítani a szeretetet. A legizgalmasabb kaland már itt, a földi életünkben is Krisztussal együtt járni, ennek a fényében nézni mindent a világban.

Megtöretés nélkül nincs továbblépés – ezt is püspök atya mondta.

– A pap minden szentmisében a kezébe veszi a kenyeret, megtöri, és kiosztja, ahogy Krisztus tette az utolsó vacsorán. Ez az előképe, és a szentmisén pedig a megjelenítése az ő megtöretésének, de nekünk is ugyanúgy szükségünk van rá, hogy az életünk kioszthatóvá váljon a szeretetben, mert a temérdek bűn keményszívűvé tesz. A keményszívűség a legnagyobb akadálya annak, hogy szeressek, odaadjam magam a másiknak. A Jóisten azért engedi meg – bár nem akarja nekem a fájdalmat – a megtöretést, mert ha elfogadom, akkor az győzelemmé válhat, mert több leszek általa.

Első miséjén hangzott el püspök atyától ez a kijelentés: „Isten nagyobb, mint a Varsói Szerződés, mert én pap lettem…”

– A hetvenes években, amikor felvettek a papi szemináriumba, szeminaristaként bevonultam Lentibe, a büntető ezredbe. Ott a feletteseim azt gondolták, kiverik belőlem ezt az őrültséget, hogy pap legyek. Fizikai fájdalmat okoztak, megalázó helyzetekbe vittek, én pedig az imában kérdeztem Istent, hogy ezt miért engedi meg. Amikor a legmélyebbre kerültem, akkor vettem kezembe a Szentírást, a Hegyi beszédet kezdtem el olvasni, a boldog mondásokat, és eldöntöttem, hogy eszerint fogok cselekedni. Vagyis többek között szeretni akarom az ellenséget is, Jézus kérése szerint, ezért nem fogok fegyvert. Ez olyan békét hozott a szívembe, ami minden félelmemet eltüntette. Sorjáztak a büntetések, de ezekkel csak a hitemet és a papság melletti döntésemet erősítették meg.

Karácsony idején mindnyájan megpróbálunk egy kicsit jobbak lenni, de mi a különbség a jótékonykodás és a felebaráti szeretet között?

– A jótékonykodás egyirányú utca. Ha csönget egy hajléktalan, kimegyek, és én döntöm el, adok vagy nem adok, és ha igen, mennyit. Ha bemegyek a kórházba egy beteghez, én döntöm el, mennyi időt szánok rá. Nem vagyok igazán személyesen megérintve, megvédem a privát szférámat. Fontos persze jót tenni, de a felebaráti szeretet ott kezdődik, amikor hagyom, hogy a másik ember belépjen az életterembe. A hajléktalant például behívom a szobámba, meghallgatom és meghallom, amit mond, sőt, átrendezheti akár az időbeosztásomat is. Amikor nem irányítani akarom, hanem osztozni vele akár anyagi, akár lelki javakban.

Karácsonykor szokás üzenetet kérni. Mit üzen püspök atya azoknak, aki ebben az egyre keményebbé váló világban élik meg a hitüket, és mit üzen azoknak, akik távol vannak Istentől, de válaszokat keresnek?

– Mindenkinek szól a biztatás: merjen bízni a benne lévő jóban! Merjen bízni a benne lévő szeretetben! Ha pedig bízom a szeretetben, akkor ezt megpróbálom odaajándékozni a másik embernek. A hívő emberek pedig merjék rábízni magukat a Szeretet Istenére. Merjenek találkozni a bennük és köztünk élő Krisztussal! Ha találkoznak vele, az változást hoz az életükben, de ez a jó változás, ne féljenek tőle, hanem tárják ki a szívüket!