Színházon innen és túl

A jogi pályát kívülről racionális, „száraz” világnak látjuk, míg a színházat és az irodalmat sokkal érzelmesebb terepnek. Önben mindezek hogyan férnek meg egymás mellett? 

– Olykor nehezen, a hangsúlyokat ide-oda tologatva. Elsősorban gondolkodó, szemlélődő embernek tartom magam, aki időnként ritmustalanul, máskor meg nagyon tervezetten teszi a dolgát, de a középpontban mindig az a fajta figyelem áll, amely nélkül szerintem egyik pályán sem lehet működni. Egyébként ha az ókortól megnézzük a retorika, azaz a szónoklattan színtereit, ugyanazokat találjuk: katedra, szószék, színház, tárgyalóterem. Mindenhol az számít, hogyan tudja az ember elmondani, amit gondol: mennyire lényegre törően, strukturáltan, meggyőzően. A mi ügyvédi irodánk alapvetően cégekkel, kereskedelmi joggal, speciális iparági ügyekkel foglalkozik – ez nagyon fókuszált, analitikus gondolkodást kíván, ami engem kifejezetten inspirál, és nem érzem távolinak az írástól vagy a színháztól. Ugyanazokat a képességeket – figyelmet, lényeglátást, arányérzéket – más-más „nyelven” használom. 

Időrendben melyik érdeklődés dominált először az életében? 

– A színház. Nyolcéves koromtól a Magyar Rádió Gyermekstúdiójának voltam a tagja, itt a mikrofonkezelési és a beszédtechnikai képzésen túl elképesztő mennyiségű helyzetgyakorlatot csináltunk. Majd óriási ajándékként éltem meg, hogy nem csupán statisztaként, hanem szöveges szereplőként állhattam színpadon a Madáchban, az akkori Madách Kamarában (a mai Örkény Színházban) és a Játékszínben, ezenkívül sokat szinkronizáltam. A gimnázium után egyszerre jelentkeztem a jogi egyetemre és a színművészetire: a színin az utolsó rostán estem ki, majd amikor évekkel később a rendezői szakon próbálkoztam, ott is a legvégén maradtam alul. Abban a pillanatban ez kétségkívül nyomorúságos érzés volt, de az életem úgy alakult, hogy soha nem távolodtam el igazán a színháztól – csak éppen nem színészként vagy rendezőként kaptam szerepet. 

Milyen céllal hívta életre 2016-ban az Alapítvány a Magyar Színházért elnevezésű szervezetet? 

– A 2000-es évek elejéig a magyar tévében külön osztály foglalkozott azzal, hogy évente 40-50 jó minőségű színházi felvételt rögzítsenek – mellbevágó felismerés volt, amikor ezek megszűntek. Vezető színházi alkotókkal együtt elsősorban azért hoztuk létre az alapítványt, hogy megőrizzük ezeket a múló pillanatokat. Először egyfajta színházi videótárban gondolkodtunk, majd 2019-ben elkezdtük fejleszteni az online platformot. Akkor még nem sejthettük, hogy néhány hónap múlva, 2020 tavaszán a pandémia miatt világszerte bezárnak a teátrumok, teljesen leáll a kulturális élet. Létkérdéssé vált a színházak számára a streaming, azaz az előadások online közvetítése, így gyorsabb fokozatra kapcsolva 2020 őszén elindult az eSzínház. 

Az eSzínház nemcsak túlélte a Covid-időszakot, hanem önálló kulturális intézménnyé vált. Hogyan foglalná össze a mai misszióját? 

– Az eSzínház napjainkban évente mintegy 90-110 ezer nézőt szolgál ki, és az egyik – ha nem a legfontosabb – célja az enciklopédia, a videótár építése, hogy a jelen és a jövő generációi szabadon és a színházi szcéna teljes keresztmetszetében megtalálják, nézhessék, élvezhessék, sőt kutathassák a színház és előadó-művészet érvényes megszólalásait. A sok kincset meg kell mutatni és közelebb kell vinni a kultúra potenciális fogyasztóihoz, ezért az eSzínházi tartalmakat, előadásokat, koncerteket eljuttatjuk iskolákba, egyetemekre, könyvtárakba és külhoni magyar közösségekhez is. Közben az eSzínház anyagilag is támogatja a teátrumokat: a jogbevételek döntő részét visszaforgatjuk a színházakhoz, társulatokhoz, 2024-ben például hatvanmillió forintot fizettünk ki nekik. Továbbá az elmúlt években az eSzínház és az alapítvány, karöltve együttműködő partnereivel, kétszer is szervezett kampányt és gyűjtést a független színházak és színházi neveléssel foglalkozó társulatok számára, amelynek eredményeképpen közel harmincmillió forintot osztottunk ki közöttük. Szeptemberben már ötödik alkalommal rendeztük meg az eSzínház Fesztivált, az ország egyetlen, online térben tartott színházi seregszemléjét. Hatalmas virtuális nézőtér nyílt: 28 országból, öt kontinensről nézték 14 színház és társulat produkcióit. A válogatásban a felnőttelőadások mellett erős gyerek- és ifjúsági vonal is megjelent, hiszen a jövő nézőiért is felelősek vagyunk. A szakmai zsűriben író, rendező, szerkesztő, intézményvezető ült, mellette a közönség is szavazott. 

A legjobb digitális adaptációnak járó fődíjat az Énis, teis című drámája, a Weöres Sándor Színház előadása nyerte meg. Arról még nem mesélt, hogy az írás hogyan tudott beférkőzni az életébe. 

– A rádióban már gyermekfejjel, tulajdonképpen játékként tanultam meg szövegekkel bánni. Amikor a színház kicsit visszaszorult az életemből, egyszer csak azt vettem észre, hogy írok: útinaplót, amatőr előadások szövegeit, színházi kritikákat. Az egyetemi évek alatt ez egyre intenzívebb lett, aztán 32 éves koromban, 2007-ben megjelent az első kötetem, a Titokfa. Amit más lefest, elénekel vagy kifutja magából, azt én megpróbálom megírni. 

Ön gyakran oda fordul, ahonnan más inkább elfordítja a fejét. Ez tudatos döntés, vagy ezek a nehéz, fajsúlyos témák találják meg? 

– Nem keresem programszerűen, engem egyszerűen a mindennapok küzdelmei érdekelnek. Belső késztetés, hogy a lét azon alapvető kérdéseire, amelyekre eddig még nem találtam, csökönyösen keressem a válaszokat. Az írás számomra egy folyamatos létállapot, nehéz szétszálazni a fázisait: egy íróember, amikor éppen nem ír, akkor gondolkodik; és ha épp nem elmélkedik, akkor megfigyel. Két dologtól igyekszem távol tartani magam: a görcsösségtől, attól, hogy valamit nagyon akarjak, amikor írok, és attól, hogy elhiggyem, jó író vagyok. Mert ha valaki túl nagy egóval lép be egy szobába, nem marad hely a kegyetlen őszinteségnek és a tisztánlátásnak. Márpedig ezek nélkül se könyvet, se előadást, se színházi platformot nem érdemes csinálni. 

Rendkívül érdekes a Kalligram Kiadó gondozásában ősszel megjelent, Éppen annyi című kötetének a szerkezete: öt ciklus, öt külön idősík és tematika szerepel a könyvben, mindegyikhez nyolc-nyolc írás tartozik – egyik sem hosszabb néhány oldalnál, a két legrövidebb elolvasásához pedig elég egy belégzés. 

– Kíváncsi voltam, hogyan lehet időről, elmúlásról, összetartozásról úgy beszélni, hogy közben minden szöveg csak éppen annyit mondjon – ahogy Áfra János költő barátom is megfogalmazta –, amennyi még elviselhető, és elhallgatni, amennyit muszáj. Vannak szövegek, amelyek nagyon valóságközeliek, mások inkább az irrealitás, a misztikum felé mozdulnak el, de mindegyik mögött az emberi viszonyrendszer áll. A születés, a halál, a szerelem, a gyász, az örökölt sorsok és traumák érdekelnek. Az, hogy mit kezdünk azzal, amit az élet ránk tesz, vagy éppen lehetőségként kínál, és mit azzal, amit mi rontunk el. 

Zsoldos Dávid zenetörténész mind a negyven novellához egy-egy rövid zongoradarabot társított, az ajánlott zenék jegyzéke megtalálható a kötet végén. Honnan jött ez a szokatlan ötlet? 

– Dávid régi barátom, az előző regényeimet is olvasta. Korábban egyszer a telefonbeszélgetésünk során félórán át arról mesélt, hogy a könyvem bizonyos jeleneteiről milyen zenei asszociációi támadtak, Schuberttől egészen kortárs szerzőkig. Ez az élmény adta az ötletet, hogy megkérjem: a készülő kéziratok olvasása közben társítson zenét a szövegekhez. A huszonnégy zeneszerző negyven zongoraműve nem illusztráció, hanem párbeszéd: a zene egy másik csatornán nyit átjárót a szövegek világába.