Utunk az Őrségbe

Ha egy külföldinek rövid idő alatt sokat kívánunk megmutatni abból, kik is vagyunk-voltunk, az út az Őrségbe vezessen! Az ember úgy jár ide, Vas megye délnyugati csücskébe, miként a templomba. Miután itt nagyjából áll az idő, van mihez mérni az élet változásait.
A határszélt az államalapítás idején – jó ezer esztendeje – népesítették be az őrizetet ellátókkal, akik ezért kiváltságokat kaptak. Ha pedig már vigyázásra lettek kiválasztva, hát ehhez alakították az életformájukat is. A házak dombokra épültek, a lakóhelyek amolyan stabil szekértáborokká váltak, melyek közt nem kanyarogtak utcák. A házak hátukat egymásnak vetve csoportokat alkottak, melyeket szereknek neveztek el: Pityer-szernek, Kovács-szernek, egy-egy népesebb családnak vagy a praktikumnak állítva emléket. A házak elejére épített családi erődítményekbe, a kastukba kis fantáziával ma is oda lehet képzelni az íjjal, lándzsával hadakozó férfiakat. A ház végében a tavacska, a „tuka” a sürgős vízellátást szolgálta. 
A békésebb napokban az itt élőknek az erdők adták a kenyeret, az irtásterületen pedig a földművelés, az állattenyésztés. A harsányzöld legelőkön kerekre híztak a szarvasmarhák, melyeket egy időben a grazi vásárra hajtottak a gazdák. A föld nem volt túl sokat érő, ám az agyagból is kenyér lett, megszületett Magyarország egyik leghíresebb fazekasközpontja a Velemér-völgyben: az első agyagot gyurmázó ember története a XIII. századig nyúlik vissza.
A táj csodái a veleméri templom szentjei, a göröncsérek mestermunkái, a habán kerámiák, az őriszentpéteri templom a román korból, a szoknyás haranglábak Pankaszról, Magyarszombatfáról, végül az egész tájnak az a zöldje, amit a természet csak legjobb kedvében tud kikeverni. Nem csoda, hogy úgy búcsúzik az ember: bizony, mondom néktek, ide még visszatérek!