Az olvasó oldala
Szobacicák és oroszlánok
Sötét utcáktól a villanyfényig
Jön, leteszi, felmegy, kiveszi, beteszi, lejön, felveszi, elmegy – mi az? Így szólt a múlt század elején az ismert találós kérdés, amely egy mára már eltűnt mesterség mindennapjait idézte meg. A lámpagyújtogató estéről estére letette a létráját az utcai lámpák alá, felmászott rá, kivette a zsebéből a gyújtóeszközt, meggyújtotta a lámpát, majd lejött, és létrájával indult tovább a következő oszlophoz. Az első magyar gázlámpát 210 éve üzemelték be.
Kép: Külön mesterség volt az utcai lámpák meggyújtása
Ma már nehéz elképzelni, milyen lehetett az élet közvilágítás nélkül. Az emberek esténként gyertyával vagy lámpással indultak útnak, ezek pislákoló fényénél tájékozódtak. Pesten 1715-ben a városvezetés még rendeletben is előírta, hogy napnyugta után senki sem tartózkodhat az utcán gyertya vagy lámpás nélkül. A szabályozás új üzleti lehetőséget nyitott: megjelentek a lámpahordozók, akik mécsesekkel vagy olajlámpákkal kísérték a gyalogosokat a sötét utcákon, természetesen megfelelő honoráriumért.
Az első közterületi olajlámpásokat a 18. század végén állították fel, ám ezek még mindig csak gyér, bizonytalan fényt adtak. Ráadásul csak a legforgalmasabb területekre jutott belőlük. Ezt a problémát akarta orvosolni Tehel Lajos bölcseleti és orvosdoktor, akit 1810 novemberében nevezték ki a Magyar Nemzeti Múzeum természettári részlegének őrévé. A szó mai jelentése alapján valamiféle teremőrre gondolunk, ám akkoriban az „őr” tudományos gyűjtemények vezetőjét, gondozóját jelentette. Tehel ásványtannal és kőzettannal foglalkozott, József nádor megbízásából a magyarországi kőszeneket is tanulmányozta és szép gyűjteményt hozott létre belőlük. Valószínűleg az is sokat foglalkoztatta, miként lehetne hatékonyabban megvilágítani a belső tereket és a múzeumnak akkor otthont adó Batthyány-villa kertjét. Munkájából adódóan jól ismerte az ásványokkal és a gázképződéssel kapcsolatos szakirodalmat, de nem elégedett meg az elmélettel: Magyarországon addig példátlan kísérletre szánta el magát. Saját maga állított elő gázt, amelyet lámpatestbe vezetett. Az első magyar gázlámpa 1816. június 5-én gyullad felt. Az újszerű világítás nagy feltűnést keltett, sokan megcsodálták, még maga József nádor és felesége is.
Tehel Lajos módszerének lényege az volt, hogy a kőszenet a levegőtől elzárva erősen felhevítette, így éghető gáz szabadult fel. A keletkező gázt csöveken vezette el, majd a kiáramló anyagot meggyújtotta, amely erős, világító lánggal égett. Munkájával nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte úttörőnek számított.
Nehéz megmondani, milyen további fejlesztésekig jutott volna el, és milyen szerepet tölthetett volna be a magyar gázvilágítás történetében, mert pályája hirtelen megszakadt. Mindössze 47 évesen, 1816 novemberében agyvérzést kapott és meghalt.
Ez is érdekelhet
Bár Tehel Lajos kísérlete a magyar technikatörténet egyik korai mérföldkövének számított, a gázvilágítás szélesebb körű elterjedésére még évtizedeket kellett várni. Az első közterületi gázlámpák csak 1856 karácsonyán gyulladtak fel Pesten. A lámpákba a gázt már külön gázgyárak — akkori nevükön légszeszgyárak — csőhálózaton keresztül juttatták el, ám a lángot esténként továbbra is kézzel kellett meggyújtani. Ezt a feladatot látták el a lámpagyújtók, akik hosszú póznájuk végére erősített rézkampóval nyitották meg a gázcsap kallantyúját, majd a szintén a rúd végére szerelt, borszesszel átitatott égő kanóccal lobbantották lángra a kiáramló gázt.
Fotó: Fortepan
Nemcsak a fővárosban, de vidéken is sorra jelentek meg a gázlámpák. Temesváron például már 1857-től biztosították a légszeszes közvilágítást, Tata-Tóvárosban pedig 1897-től, igaz, itt a világon elsőként acetiléngázzal működtek a lámpák.
Érdekesség, hogy Mátészalkán már 1888-ban villamosáramot használtak közterületek megvilágítására. A helyi gyártulajdonos, Schwartz Mór az általa vásárolt dinamó segítségével nemcsak az üzemét látta el energiával, hanem a gyár és otthona közötti utat is kivilágította. A faoszlopokra kifeszített vezetékekre szénszálas izzókat szereltek, amelyek esténként fényt adtak.
A gyártulajdonos ezzel a megoldással jócskán megelőzte korát, hiszen Budapesten csak 1909-ben jelentek meg az első közterületi villanylámpák. Az elektromos közvilágítás ezután fokozatosan terjedt el az országban, bár a két világháború jelentősen visszavetette a fejlődést. Az 1960-as évekre azonban gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált az elektromos közvilágítás, és lassan eltűntek az utcákról a gázlámpák, valamint a lámpagyújtogatók alakjai is.
