Tévéjegyzet

Ki tudja, mi okból, a tévések azt hiszik, hogy a néző számára nincs kacagtatóbb, mint az ők egymás közti belterjes vidámkodása. Ez még persze a tévé őskorából ered, amikor a közönség minden szilveszterkor részesülhetett Antal Imre, Kudlik Juli, Rózsa Gyuri bolondozásából. Most már azonban mindennapos lett az úgynevezett tévésztároknak ez a narcisztikus vigadozása.
Nem azt mondom, hogy a TV2 nyomul a legjobban ez ügyben, de a legutóbbi Aktív most kiverte a biztosítékot. Ennek a hullámzó színvonalú, de azért többségében nézhető riportmagazinnak a múlt vasárnap egyetlen műsorban sikerült produkálnia legmélyebb és legmagasabb színvonalát. S csak az utóbbi beharangozásának köszönhető, hogy az ember dühében nem hagyta ott egész estére a csatornát. Egyszer, évekkel ezelőtt kitalálták, milyen jópofa lesz az, ha egy afféle kétbalkezes értelmiségi riporter egy napra kipróbál nehéz és ritka szakmákat. Évek óta nézzük M. Kiss Csaba ilyen tárgyú, többé-kevésbé egyforma riportjait. Ezúttal egy réteskészítő mesternél segédkezett, és - hatalmas poénként - nyújtáskor a rétestészta az ő felén lukas lett. Mindezt überelve, megjelentek a "sztárok" is, akik rétesvásárlás ürügyén kellemkedtek nekünk. Ezúttal Jakupcsek Gabriella vitte el a pálmát cikiségben. Ezt a műsorvezetőt már többször megdicsértük saját műsorai vezetéséért, épp ezért most nem rejthetjük véka alá, hogy amikor saját magát hozza, nagyon mellé tud fogni. Nem elég, hogy negyven felé járva úgy öltözködik, mint egy tizenhat éves tini, akként is viselkedik. Ahogyan most "rétesvásárlás" közben mórikálta magát, vihorászott, csiklandósan kuncogott, az már-már sajnálkozást vált ki iránta.
A teljesen lebénult néző mégsem sajnálta, hogy a távkapcsolót megnyomni sem jutott ereje. Mert egy megrázó, egyszerűségében is felemelő riportot láthatott két testvér találkozásáról 58 év elteltével. Vujity Tvrtko erőssége a kivételes embersorsok és sorsfordító találkozások bemutatása. Alice, a hetvenes asszony 58 éve kereste bátyját, aki Kárpátaljáról ment világgá. Most megtalálta, s végre magához szoríthatta testvérét Ausztráliában. Ehhez sok ember segítsége, a Vöröskereszt keresőszolgálatának kiváló munkája és persze szerencse kellett. A riportban megdöbbentő részletek is voltak. Például az, hogy már 1970-ben a keresőszolgálat látókörébe került a férfi, csak egy elírás miatt nem azonosították. Aztán: az elhagyatott, beteg ember évtizedek óta egy Alice nevű utcában lakott. A megható találkozás létrejött. De valójában nem is ez volt a legfontosabb a filmben. Inkább az, hogy vannak ilyen emberek, mint Alice asszony, aki soha nem adta fel a reményt. S adódik a kérdés, amit nem kerülhet meg a néző: vajon ő képes lenne-e rá, kitartana-e eddig a szeretete? A másik kérdés meg: szereti-e őt valaki annyira, hogy ezt megtegye érte? A válasz, attól tartok, mindkét kérdésre: nem.