Búzaszem

Akkor este a szokottnál is nehezebben aludt el. Nagyokat sóhajtva forgolódott az ágyban, nyűgösen kelt, és az élő fába is belekötött volna. Így ment ez heteken át, mígnem az egyik nap előállt otthon a tervvel. Vadászkunyhót épít kint, az erdő alatt.
- Hát ez volt a baj? - mosolygott a család. - Építs! De pont azon a vad, elhagyatott helyen!?
- Pontosan! - bólintott a cimborám. Azon a vad, elhagyatott helyen. Vagy tíz éve, még a kárpótláskor jutott ahhoz a négyhektáros kis táblához, ahová a tanyát kigondolta. Gyönyörű vidék. Öt kilométerre a falu, körbefolyja a Túr, az egyik oldalán sűrű erdő, a másikon kökénnyel, galagonyával benőtt dzsungel... - ott tanyázik a környék összes vadja.
Igen ám, de ha esik, nincs autó, ami megközelíti. Még traktor sem, mert nyakig ér a sár. Ám a cimbora szemében ez volt a legnagyobb vonzerő. Pénze ugyan nem sok volt, de a szomszédban akkor bontottak egy öreg, százéves házat. Megvette a vályogot, a falnak való már megvolt. Jó száraz idők jártak, a betonalapot is meg tudták önteni, hozzákezdhettek nemsokára a falazáshoz. Abba kellett azonban hamarosan hagyniuk. Elmordult az idő, megindultak az esők, s már csak arra maradt idejük, hogy egy szakadozott fóliával letakarják a falakat. Aztán tél jött, vadetetés, vadászatok... - a ház maradt befejezetlenül. De a tavasz akkor szerencsére korán érkezett, és a cimborám egy szép, fényes napon a felső vályogsoron felfedezett egy vékony kis búzaszálat. Teremtő isten - tolta feljebb a kalapját -, csak nem abban a százéves vályogban csírázott ki egy búzaszem? De hisz akkor az a búzaszál is százéves! Vele volt a falu vén tapasztócigánya is, aki száz ház padlását meg padozatát betapasztotta már, úgyhogy sok csodát látott, de ilyet még soha.
{p}
- Százéves kenyeret fogunk enni! - nézett az öregre a vadőr.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy az a búzaszál hoz majd egy kalászt, megszedjük a szemeit, ősszel meg elvetjük. Hát... jövőre még nem, de azután már lesz annyi búzánk, hogy megőrölhessük. Megtudjuk, milyen kenyeret ettek száz éve nagyapáink.
Orrukban a jövendő kenyér illatával folytatták a munkát. Délben szalonnát sütöttek. A zsír sercegett, a hagyma hersegett, cimborám szívében nagy-nagy békesség lakott. Csak az öreg tapasztócigány morgolódott.
- Azt mondom én neked, jól zárjon majd az az ajtó, ablak, mert a mező összes rusnya férge a házikódban fog tanyázni.
- Nem baj az, Jani bátyám. Elférünk majd benne.
A kis ház még a tavaszon elkészült, nyárra két ágy, szék, asztal is került bele. A padlásra valami nyest költözött, az eresz alá fecske, az udvaron pelék meg cickányok cikáztak. A cimbora, ha arra járt, hátát a falnak vetve boldog mosollyal hallgatta őket. A búzakalász is szépen őszült, aztán eljött az aratás napja.
Rekkenő meleg volt, igazi arató idő. A kalász fent integetett a falon. A vadőr kihozta a széket, felállt rá, s óvatosan letörte a kalászt. Döbbenten látta azonban, hogy üres. Valami madár kicsipkedte belőle az összes szemet. Elöntötte a méreg, s ha a kalászon látja meg azt a madarat...! Bent, a ház hűvösében azonban gyorsan lecsillapodott. El is bóbiskolt talán, mert egyszer csak arra eszmélt, hogy az asztalon csipog egy veréb. Csipkedi az üres kalászt, és őt figyeli. A mezei veréb gyanakvó, bizalmatlan madár, ez viszont egyáltalán nem félt, mondhatni ködnek nézte a vadőrt.
Cimborám nézte, nézte a verebet, és lassan elfeledte a kalászt. Mert bizonyságot nyert, hogy a kis házat elfogadta az erdő, a mező.
De azért még ma is le-lehajol a földre, s szemügyre veszi a fal tövét. Egy szem búza hátha kipergett abból a kalászból.