Anyanyelvi őrjárat

Az a nyelvhasználati érdekesség, amelyről a következőkben szó lesz, a pécsi Lakatos Gyulának tűnt fel, nem ok nélkül. Levelében olvasónk így ír erről: "A rádióban és a tévében is nemegyszer felfigyeltem már arra, hogy a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságát emlegetik benne. Miért legfelsőbb az a bíróság? - kérdezem én, aki otthoni szerszámkészletemet már évtizedek óta a kamra legfelső polcán tartom, s eszembe sem jutna ezt a helyet a legfelsőbb polcnak nevezni. Vagy csak én vagyok ilyen maradi, s valójában mindegy, melyik szót használjuk?"
Egyáltalán nem mindegy, éppen ezért nagyon örülök, hogy módom van válaszolni erre az érdekes és tanulságot is magában rejtő kérdésre. Mint köztudomású, nyelvünkben, csakúgy, mint számos más nyelvben, ismeretes az úgynevezett fokozás, vagyis az a rendszerszerű nyelvtani alakváltoztatás, amely a szójelentést a tulajdonság, illetőleg valamilyen sajátság mértéke tekintetében módosítja. Megkülönböztetünk alap-, közép- és felsőfokot. Az alapfoknak nincs külön jelölője, de a középfoknak már van, mégpedig a b vagy bb középfokjel, a felsőfokot pedig a középfok jelével már ellátott szó elejéhez kapcsolódó leg- szócska jelzi. Tehát: fiatal, fiatalabb, legfiatalabb; hamar, hamarabb, leghamarabb.
Igen ám, de a -só, -ső képzős melléknevek felsőfokát általában nem az imént említett, szokásos módon, azaz a középfokú alakból szerkesztjük meg, hanem kivételes módon az alapfokból. (Persze csak akkor, ha a szónak van egyáltalán felsőfoka, mert például a közbülső vagy a mellső melléknévnek nemigen képzelhető el legközbülső vagy legmellső változata.)  A belső melléknév felsőfoka nem legbelsőbb, hanem legbelső, az utolsó­é nem legutolsóbb, hanem legutolsó. Ezt tekintetbe véve már kimondhatjuk: csakugyan figyelmet érdemlő dolog, hogy a legfelül levő kamrapolcot mindig legfelső-nek nevezzük, az említett intézmény neve pedig hivatalosan is Legfelsőbb Bíróság. Vajon miért van ez így?
Azért, mert nyelvhasználatunkban, amikor csak mód van rá, érvényesül a nyelvi gazdaságosságra való törekvés. Ha a nyelvhasználat valamelyik területén lényegében meglevő, de felhasználatlan alakváltozatok találhatók, a nyelvközösség tagjai  hajlamosak ezeket a fölösleges változatokat valamiképpen hasznosítani, önálló szereppel felruházni. Ez figyelhető meg -só, -ső képzős szavaink fokozásakor is. Mint említettem, ebben a szócsoportban a felsőfokú alakok a középfok jelélül szolgáló b (vagy bb) jel nélküli formában terjedtek el. Mivel azonban minden más esetben ott szerepel a középfok jele is a felsőfokban, a beszélők, ahol erre mód nyílik, ösztönösen felhasználják a -só, -ső képzősek felsőfokú alakjaiban is ezt a formát is, jelentésbeli, használatbeli különbség érzékeltetésére. A különbségtevés alapja szinte tálcán kínálkozik. Eredeti, konkrét értelem kifejezésére, például térbeli helyzet jelölésére a b, bb fokjel nélküli forma kínálkozik: legfelső polc, legszélső pad. Átvitt értelmű használatra ellenben szinte kelleti magát a középfok jelét is tartalmazó, bővebb forma: legalsóbb (= valamilyen értékelés alapján legalacsonyabb rendűnek tekintett) néprétegek, legbensőbb (= valakinek a belsejében, szívében, lelkében levő, abból fakadó) érzelmek, legfelsőbb (= értékrendben a legmagasabb rangú) fórum.
Vagyis olvasónk a lényegre tapintott kérdésével. A két forma között különbség van. Mindkettő helyes, de csakis ebben a sorrendben. Megfordítva nem lenne az.