Tévéjegyzet

Sorozatfüggőnek lenni sajátos állapot. Az ember a megszokott adásidőben eldob a kezéből kanalat, vasalót, gyereket, és leül a készülék elé. Arra a húsz-harminc-ötven percre megszűnik a valóság, és a sorozatfüggő (a továbbiakban csak SF) elmerül kedvenc sorozatának világában, a szereplőkkel él, sír, nevet, lélegzik, s csak akkor eszmél fel, amikor a záró zene megszólal... Már csak a következő 24 órát kell valahogy letudni, és SF újra értelmét találja az életnek. Közben pedig mindent tud, elolvas a szereplőkről. Nemcsak a sorozatban viselt nevüket tudja, hanem természetesen a színészek igazi nevét, becenevét, párjuk nevét, gyerekeik számát és nemét, és azt, hogy civilben ki kivel van barátságban, szerelemben, haragban. Vannak kedvencei; vannak, akiket kifejezetten utál; s vannak olyanok is, akiket hol szeret, hol utál. Persze az alkotók akarata szerint. Mert ha azok úgy akarják, hogy éppen a rossz fiút kedvelje a néző, SF habozás nélkül így tesz. Néha kissé haragszik a forgatókönyvíróra, mert az nem olyan irányba tereli a cselekményt, amerre ő szeretné, máskor örömmel csettint a nem várt fordulatok láttán. Gazdag így az élet.
Egy sorozat van jelenleg, amely tökéletesen megfelel mindezen kívánalmaknak. Mert bár a TV2-n egyre izmosodik a Jóban Rosszban, az MTV1-en pedig a retró Életképek, azért a Barátok közt elsöprő sikerét egyik sem közelíti meg. Maga az RTL Klub is próbálkozott már száz másikkal, a többi csatornáról nem is beszélve, s valahogy mégis ez az egy maradt fenn már vagy nyolc éve. Mi a titka? Hiszen semmi köze a való élethez, sokszor erőltetetten kiagyalt a cselekménye, mint például legutóbb Kinga bigámiája. Nehezen oldják meg az eltávozó szereplők kiírását a sorozatból. Például igencsak nyögvenyelős volt az a megoldás, hogy az étterem kis könyvelője, Mónika remek uniós állást kap Brüsszelben, ahová több hónapos itthoni szabadsága után is epedve várják vissza. Vagy, hogy Zsuzsa gyerekei külföldön tanulnak, de a család még elvétve sem emlegeti őket, szinte soha egy telefon vagy levél; aztán esetleg megjelennek öt percre, de az évek alatt semmit nem fejlődnek jellemükben, sőt mintha visszafejlődtek volna nagyon ciki kamasszá. Aligha valószínű továbbá, hogy diplomás lányok ilyen halmozódásban viseltetnek nagy vonzalommal börtönviselt bűnözők iránt. (Kapásból most ezek jutottak eszembe, mert hosszabb kihagyás után mostanában ismét láttam egypár adást.)
Egyszóval mi a titka, hogy milliók nézik hosszú évek óta? Az egyik, a legfőbb: a jó színészi alakítások, vagy inkább azonosulások. Nem tudom az összes színész nevét, ezért sorozatbéli nevükön említem őket: az idős házaspár, a Berényi fiúk, Claudia, Nóra, Laci, Zsuzsa, Géza, Zsolt és a gyerekszereplők is, különösen Ricsi és Tóni - majdnem mindenki nagyon jó, mert teljesen azonosult szerepével, s azon belül felépített egy kis univerzumot. Itt van például Magdi anyus, aki egy szörnyű banya, de a kedves arcú, tehetséges színésznő mégis szerethető figurát csinált belőle. Kevés kivétellel nem láttam még más szerepben ezeket a színészeket, de a sorozatban remekelnek. Nem feltétlenül azért, mert ők a világ legnagyobb művészei, hanem mert elkötelezettek a sorozatuk és a szerepük iránt. Ez a másik motívum, ami átszövi a produkciót. Így hozza meg a tisztes, profi iparosmunka az eredményt.