Reggel fél nyolckor csörög a telefonom. Izgatott nő csacsogja, ő bizony költő, és verset akar küldeni az általam szerkesztett irodalmi lapnak. S hogy mennyit tudok érte fizetni? Először látni kellene az írást, próbálkozom, de szavamba vág. Elég, ha megmondom, mi az a legkisebb összeg, amit ilyenkor utalni szoktak.
Meg sem fordul a fejében, hogy esetleg visszautasítom a kéziratát. Hamarosan kötete jelenik meg magánkiadásban, s azok között a versek között, mint mondja, biztosan találok közölhetőt. Váltunk még néhány mondatot, ám szokatlanul erős pénzügyi érdeklődése nem hagy nyugodni. Amikor harmadjára is a honorárium várható összegét kezdi firtatni, rákérdezek. Tudja, a barátom rettentően anyagias, feleli. Egy csomó szerelmes verset írtam már hozzá, ám ő folyton azzal heccel, hogy mit fizetnek egy ilyenért. Meg hogy a költészetből nem lehet megélni.
Hja kérem, bonyolult dolog a szerelem!
(jenei)
