Régimódi történet

(Részlet)
A Régimódi történet Illés Endre keresztgyermeke.
Az Ókút megjelenése után arra biztatott, írjak egy külön könyvet az anyámról. Vonzott és taszított a feladat, védekeztem. Azt mondtam, ismerem ugyan az anyám élettörténetét, nemegyszer elmesélte, de az nagyon régimódi történet. "Ez lesz a címe!" - közölte Illés Endre, és kiküldte a szerződést. Elzártam, hogy még csak ne is lássam: mire megjött, én már felfedeztem jövendő munkámban a buktatókat, riasztottak a nehézségek, még az olyan látszólag jelentéktelen momentum is, hogy két családi fénykép, a nagyszüleimé, amelyek ott álltak a nagynéném hálószobájában, s amelyeket újra látni akartam mindenképpen, egyszerűen eltűnt, elnyelte a föld. Bátyám, aki ismerte anyánkat egészen fiatalnak, egyenesen lebeszélt az írásról, nem akarta, hogy családunk könyv témája legyen, tetejébe amerikai ösztöndíjat kaptunk, rövidesen indulnunk kellett az Egyesült Államokba. "Nemigen írom én ezt meg" - biztattam magam, s az Amerikában töltött majdnem öt hónap alatt egy már egyetemista korom óta kísértő, ókori téma megírásához gyűjtöttem az anyagot az iowai egyetemi könyvtárban. Ha a Régimódi történet nagy ritkán eszembe jutott, arra gondoltam, anyámtól teszem függővé, mi legyen. Ha azt akarja, hogy mégis megírjam, majd üzen. Ő képes erre.
Üzent.
Egy januári napon üzent, úgy éjféltájt, ahogy stílusos. Reggel szálltam fel New Yorkban, a La Guardián, hogy hazamenjek Iowába, felmondjam, kitakarítsam és átadjam a lakásunkat, és átköltözzem holmistul a Broadway-re. Csomag nélkül keltem útra, egy vékony könyvvel, de csak Milwaukee-ig jutottam el, ott elakadtam a hóviharban. "Iowa nem fogad - jelentette a diszpécser -, minden merő jég a repülőtéren." Hogy mikor fogad? Nem lehet tudni. Lehet, hogy másnap. Harmadnap. Esetleg csak egy hét múlva. Itt az idő parancsol, és az Egyesült Államok közepén kegyetlen a tél.
Még csak egy fogkefém se volt, hiszen hazaindultam, amerikai állandó otthonunkba, amelyben minden várt, a toalettszerek, a fogyasztásra kijelölt időpontnak megfelelően beprogramozott hűtésű élelmiszerek a konyhában. A repülőtér előcsarnokában megnéztem, melyik szálloda hirdetése jelzi, hogy kocsit küldenek értem, ha oda szállok: szakadt a hó. Elkezdtem telefonálni, a Red Tape Inn végre közölte, elindult értem az autó. A gépen leszállás közben rám esett egy részeg, a bundámban kapaszkodott meg, súlya alatt végigrepedt vállamon a varrás, csomagom nem volt, a férjemet kórházban hagytam New Yorkban, az aggodalomtól állandóan sápadt, dúlt arcommal nem voltam valami bizalomgerjesztő látvány a szakadt bundában. A szobám hideg volt, az udvarra nyíló ajtó alján befújt a hó, a tévét nem lehetett bekapcsolni, le volt törve valamennyi gombja. Azt se tudtam, hol vagyok abban a percben, melyik államban, milyen részén Amerikának.
(...)
Milwaukee-ban, azon az éjszakán megpróbáltam összeállítani, mit tudok az anyám életéről. Kezdtem a születési helye és ideje megnevezésével, s végeztem azzal a januári nappal, amikor, utolsó mondataként, azzal a közléssel hagyott itt, a nélküle hirtelen merőben irreálissá vált világban: "Annyi titkom volt." Eleinte úgy írtam sort sor alá, ahogy egy beadványon, ügyelve az adatok időrendi és logikai sorrendjére, később már csak ahogy jött, ami éppen az eszembe jutott csaknem nyolcvanhárom évre terjedő életéből. Sokat tudtam róla, magam is meglepett, mennyit. Később, mikor már munkába fogtam, s okmányok, naplók, ifjúkori szemtanúk, levelesládák egyaránt vallani kezdtek, épp az ellenkezője döbbentett meg: milyen keveset tudtam róla voltaképpen.
Annyi titkom volt, ezt mondta búcsúzóul.
Mikor elkezdtem dolgozni a Régimódi történeten, döbbentem rá, milyen igaza volt.
Szabó Magda