Ragályos színházi betegség

A következő színházi évad minden bizonnyal – az előzőekhez hasonlóan – a bemutatókényszer jegyében fog eltelni. Ez furcsa, ragályos betegség. Már-már az összes színidirektor és rendező megkapja.
A kórelőzmény így fest: a rendszeres, éves támogatással nem rendelkező társulatok pályázati pénzhez csak új bemutatóval juthatnak, az állam vagy az önkormányzat által eltartott teátrumoknak pedig – ha nem produkálnak az évadban „megfelelő” számú premiert – megkurtítják a támogatását. A megoldás látszólag egyértelmű: premierek tömkelegét kell betervezni nagyszínpadra, szobaszínházba, stúdiószínházba, előcsarnokba, aluljáróba, elhagyott gyárépületbe, rakétasilóba, templomba, vásárcsarnokba és – amíg az időjárás engedi – bárhová a szabad ég alá.
A premiertervek bizonyítják: az igazgató (főrendező, művészeti vezető) megéri a pénzét, rengeteget dolgozik, sok embert foglalkoztat státusban, és nagyszerű előadásokkal találja meg a széles közönség valamennyi rétegét. Nem is volna nagy baj, ha az utolsó állítás  legalább az esetek döntő többségében igaznak bizonyulna. De a papíron jól mutató elképzelések, sajnos, csak ritkán válnak valóra. Nem csoda: nem könnyű egyik este zenés darabban magas színvonalon énekelni-táncolni, majd másnap a stúdiószínpadon kemény kortárs darabban elhivatottan közönséget sokkolni. Az előbbire a jegybevétel és az elegáns látogatottsági statisztikák miatt van szükség, az utóbbi pedig a jövő közönségének megnyerésére szolgál.
A színházbarátokat csak egyvalami érdekli: a minőség. Reméljük, vidéken és a fővárosban egyaránt élményekhez jutnak, és nem kell csalódottan távozniuk az előadásokról. Nem lenne jó botrányos produkciókról tudósítani…