A kisfiú, akinek elfelejtették a nevét

S a nevek, amiket megjegyeztek, biztosan azokéi voltak­e, akik általuk megneveztettek? Senki sem tette fel ezeket a kérdéseket. Ellenben az biztos, hogy a kisfiú nevét nem jegyezték meg. A nevét nem, de az arcát igen. A nevét nem, de a tekintetét igen. A kopaszra nyírt, sebes, ám formás kis koponyáját. Az érdeklődő, szomorú tekintetét. Vékony, barna, finom vonású, beszédes arcát. A némaságát. A kék, elnyűtt pulóverét. Az árnyékokat a szeme alatt. És két apró ráncot a szája szögletében. A törékeny testet, a kecses lábakat, a piszkos, meztelen lábfejet, a betöredezett körmöket, az üres gyermekmarkot.
A kisfiú, akinek elfelejtették a nevét, a búcsúadomány-osztáskor egyetlen tubuska kék festékhez jutott hozzá. Elképzelhető, hogy kapott könyvet, színes ceruzát, plüssmacit is, de azt a többiek, valakik, a nagyobbak, a szomszéd gyerek vagy a kutyák elvették tőle. A kisfiú most a csatornafedő fölött guggolt, széles terpeszben, és fejét mélyen lelógatva koncentrált, hogy a festék, aminek égkékje éppen olyan volt, mint annak a pulóvernek a színe, amit állandóan hordott, a perem érintése nélkül nyomódjon a csatornalikba.
– Neked csak ez maradt? – kérdezte tőle valaki.
A kisfiú, akinek elfelejtették a nevét, felnézett, mert meglepődött, hogy egyáltalán valaki megszólította. Majd, amikor megbizonyosodott róla, hogy nem téved, hogy valóban valaki őmellé guggolt, az ő szemébe néz, őt kérdezi, akkor bólintott, és bizonytalanul, mint aki nem szívesen válna meg tőle, a kérdező felé nyújtotta, hogy visszaadja a megnyomorgatott tubust. A kisfiú ugyanis nem volt benne biztos, hogy az, aki olyan régóta csak ad és ad, most nem veszi-e minden jóságát egy csapásra vissza. És valóban, a nő mintha kissé ingerült lett volna. Értelmetlen pazarlásnak érezte a kisfiú foglalatosságát. A nő azt is gondolta, hogy biztosan azoknak van igaza, akik őt bolondnak nézik, vagy olyannak, aki naivitásával vagy éppen okoskodásával több rosszat, mint jót tesz, vagy egyenesen a haza ellenségének, aki érdemtelenekre pazarolja energiáit, erre gondolt, és később hiába szerette volna betudni ezeket a gondolatokat a kimerültségének, nem ment. A kisfiú neve gyorsabban kipárolgott a fejéből, mint saját ostoba mondatai:
– Ez egy drága festék – mondta –, ebbe a lyukba szórhatsz homokot is vagy kavicsot, kár volna ezért a festékért.
A kisfiú nem mozdult, figyelmesen hallgatott. A nő társai már pakolták a furgont, a gyerekek szerteszéledtek, a házak előtt rajzolgattak vagy gyöngyöt fűztek. Esteledett. Talán soha nem térnek vissza, hiába fogadkoznak, hogy igen, gondolták a nő társai, és szemközt az asszonyok is, akik lépcsőkre telepedtek cigarettázni, nézelődni. A nő szégyenkezett a szavai miatt. Saját magát kellett volna megmentenie, nem a tubust, nem a kisfiút, akinek amúgy is elfelejti majd a nevét. És akkor észrevette, hogy a cipője orránál a csatornafedőn az egyik betűt a kisfiú még a nyomkodás előtt kékre festette.
– Látod, ez gyönyörű! – A kisfiú halványan elmosolyodott. – Mi volna, ha a többit is kifestenéd… Igaz, az eső elmossa ezt a fajta festéket, de addig is nagyon szép lesz…
A kisfiú még mindig némán nézte. Nem lehetett tudni, mire gondol.
Neki pedig indulnia kellett. Felállt, kezét a gyerek fejére tette. Érezte a koponyacsontokból áradó élő meleget. Mikor a furgon kihajtott a telepről, látta, ahogy a kisfiú, akinek ő és a társai is elfelejtették a nevét, a kékre festett betűsor előtt guggol és várja, hogy a festék megszáradjon. A furgon motorzajára ugyan fölemeli a fejét és int egyet, de nem pattan fel, ahogy mindig, hogy a kocsit kísérő gyerekcsapattal egész a telep végéig szaladjon.
A kisfiú nevét elfelejtették, de a csatorna festett betűi fölé görbedő, kék pulcsis alakja most már mindig látszani fog a furgon hátsó ablakából.