És mennyi hiányérzet!

Kár lenne lelőni a sztorit, ráadásul elég hosszan és bonyodalmasan lehetne elmesélni, de ez adja a spirituszt neki, a helyzetek pedig kínálják a poénokat, de olykor azonban csak viccekre futja. Legyen annyi elég: két újságíró srác és egy úszóoktató lány (aki amúgy már menyasszony) keveredik lelki kalamajkába. A szerelem előbb csak a férfiakat vakítja el, majd a végére a hölgy szíve is megdobban… Nincs is több ebben a történetben. A rendező, Szirtes Tamás sem akar további újdonságokat erőltetni – talán ez okozza a hiányérzetet, amiről az elején szóltam. A hatvanas években játszódó darab díszlete lehetne karakteresebb és kifejezőbb, a jelmezekről nem is beszélve. Túl egyszerű minden, ami persze lehetne erény is – de itt nem az.
És a színészek? Nem mondanám, hogy a vendégként szereplő Csányi Sándor élete legkiugróbb alakítását nyújtja, mi több, mintha nem is akarná tehetségének legjavát adni a bulvárdarab sikeréért. Játszópajtása, Szente Vajk viszont lubickol a szerepében, mindent kihoz magából, végig bírja energiával és ötlettel. Oroszlán Szonja jó érzékkel kezeli a szituációkat, egy idő után rátalál a karakterre is, látszik rajta az igyekezet, hogy meg akar dolgozni a közönség jutalmáért.
Nem terveztem mást, mint kiszállni egy estére a hétköznapok taposómalmából, szórakozni, nevetni, tapsolni. Ez sikerült is. S hogy valami hiányzott, az most már talán nem is számít.