Ha elfelejtjük őket, mi leszünk szegényebbek

A színházi világnapot minden év március 27-én ünnepeljük. A Nemzetközi Színházi Intézet kezdeményezése 1961 óta hívja fel a figyelmet a színház fontosságára és erejére a kultúrák közötti párbeszédben. A jeles nap apropóján Szigethy Gábor Kossuth-díjas színháztörténész legújabb kötete, a Régi mosolyok, régi könnyek című, különleges „színészképes mesekönyv” segítségével, a szerző személyes emlékein és ritka fényképeken keresztül idézzük fel a XX. század néhány meghatározó magyar színészének életét, pályafutását.

KultúraSzijjártó Gabriella2025. 03. 30. vasárnap2025. 03. 30.

Kép: Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán, Szörényi Éva, Major Tamás, Bordy Bella és Jávor Pál 1945-ben egy szemeteskocsi mögül mosolyogva, bizakodva

Ha elfelejtjük őket, mi leszünk szegényebbek
Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán, Szörényi Éva, Major Tamás, Bordy Bella és Jávor Pál 1945-ben egy szemeteskocsi mögül mosolyogva, bizakodva
Forrás: Fortepan

Hajdan élt, csodált színészekről mesélek, akiket csak legendává kristályosodott hírükről ismerhettem, akiknek aláírásával díszített avíttas fényképeit az elmúlt évtizedek hozzám sodorták. Csodált színészekről mesélek, akiket ismertem, szerettem, tiszteltem, s akikkel hosszú életem során néhány percet, néhány órát, néhány évet sokszor véletlenszerűen, gyakran baráti, olykor rokoni közelségben eltölthettem. Mesekönyv. Mesemúlt.” Így foglalja össze új, de a korábbiakhoz hasonlóan letehetetlen könyvének esszenciáját Szigethy Gábor. 

Eleganciából is jeles!

Soha senki nem látta nyakkendő nélkül, borotválatlanul, rendetlen ruházatban a Nemzeti Színház örökös tagját, Csortos Gyulát. (A háta mögött: Csicsi.) A színészóriás arról volt híres, hogy mindenkor, mindenhol kifogástalan öltözetben jelent meg. Gyémánt nyakkendőtűiről legendák szóltak. Följegyezték, hogy amikor 1945 májusában a díszítőmunkások által összeeszkábált tolókocsin fellépésre, a romos Budáról a romos Pestre, az Andrássy úti Színházba vitette ma­­gát, világosszürke Eden kalapban, angol szabó angol szövetből szabta öltönyben volt, a hozzá illő elegáns nyakkendővel. Néhány hónappal korábban, az ostrom idején Budán, Attila úti lakásában – a házban lakó fiatal újságíró, Gyimesi Ferenc a hiteles szemtanú – hetekig nem volt hajlandó borotválkozni, ruhát váltani, s a kíváncsiskodó fiatalembernek így fakadt ki: „Én így tiltakozom! Ezt a helyzetet, az embernek ezt a csúf megaláztatását, ezt az egész háborút én nem ismerem el! Erre nem volt szüksége a civilizált emberiségnek!” (Részlet Szigethy Gábor könyvéből) 

Ruttkai Éva, 1965. Mindenki boldogabb lett a mosolyától – véli a szerző, Szigethy Gábor, aki a művésznő veje. Fotó: Fortepan

A könyvben többek között olyan legendás művészek történetei elevenednek meg, mint Blaha Lujza, Dajka Margit, Fedák Sári, Ferrari Violetta, Jávor Pál, Jászai Mari, Somlay Artúr. „Ha elfelejtjük őket, mi leszünk szegényebbek, gyökértelenek, árvák” – véli a Kossuth-díjas színháztörténész, akiről tudni érdemes, hogy felesége nem más, mint Gábor Júlia, a Ruttkai Éva–Gábor Miklós színészházaspár egyetlen gyermeke. „Ruttkai Éva nekem a legkevésbé az anyósom lett, sokkal inkább a legjobb barátom, a testvérem és az édesanyám; ugyanis nagyon fiatal koromban meghaltak a szüleim” – magyarázta az egyik találkozásunkkor. Úgyhogy mondani sem kell, hogy a kötetben helyet kapott a Tündérkirálynő Ruttkai Éva („Ruttkai Éva ember volt. Mindenki boldogabb lett a mosolyától.”), továbbá férje, Gábor Miklós és nagy szerelme, a Színészkirály Latinovits Zoltán is.

Mezei Mária, 1941. Latinovits Zoltán halála után, 1977 karácsonyán Ruttkai Évának dedikált fénykép. Fotó: Fortepan

Kötetében Szigethy Gábor nem csupán a színpadon nyújtott alakításaikat mutatja be, hanem személyes élményein keresztül, anekdotákkal tűzdelve enged betekintést e kivételes tehetségek mindennapjaiba is. A könyv különlegessége, hogy gazdag képanyaggal illusztrált, melyek között számos dedikált fotó és kézzel írt levél is megtalálható. 

Kortalan színésznő: Muráti Lili

Volt egy évtized, 1934 és 1944 között, amikor Magyarországon mindenki tudta, ki az a Muráti Lili, „a” Muráti, később Murcsi. Aztán majd fél évszázadig nevét sem illett, nem is volt szabad leírni. Filmjei eltűntek a mozikból, nemzedékek nőttek fel úgy (és tanultak magyar filmtörténetet), hogy nem láttak egyetlenegy olyan régi magyar filmet sem, amelyben Muráti Lili játszotta a főszerepet. (…) Muráti Lili és férje, Vaszary János 1944 karácsonyán indult el Nyugatra. Menekültek a háború, az orosz megszállás, az ostrom borzalmai elől. Autójuk lerobban, gyalog bandukolnak vissza a főváros felé, az oroszok újra és újra letartóztatják őket. (…) Mondják: a színész csak anyanyelvén színész. A hazájából menekülő színművész a világ másik felén lehet remek telekügynök, ügyes fogorvos­asszisztens, bájos kalapárus, de színész aligha. Maradnak a baráti összejöveteleken, s a menekült sorstársak előtti fellépések, ünnepi szavalások, jótékony célú színielőadások. 
A kivétel erősíti a szabályt. Muráti Lili négy év hányattatás után Spanyolországban újra színpadra lép. Kezdetben még töri a nyelvet, szerepe szerint is ezt kell tennie, de egy-két év, s a hajdani magyar filmsztárból ízig-vérig spanyol színésznő lesz: Lili Murati. (…) Muráti Lili új hazára talált. Tizenkét évig volt magyar, több mint negyven évig spanyol színésznő. Különleges adottsága, tulajdonsága, képessége: tudott felejteni. Az nem meglepő, ha egy színésznő nem emlékszik pontosan arra, mikor született. Muráti Lili sem emlékezett… Hatvanévesen tizenöt évet tagadott le életkorából, nyolcvanöt éves korában hármat, kilencvenévesen már csak egyet. Ha ma élne, talán azzal dicsekedne: Édesem, mindjárt százéves leszek. (Részlet Szigethy Gábor könyvéből) 

 

 

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek